Kedves Házaskörösök!
A legutóbbi házaskörön megbeszéltük, hogy december 1. és 24. között sorban-sorban megajándékozzuk egymást egy-egy gondolattal ádvent, a Krisztus-várás jegyében.
Mivel én december 1-jét vállaltam el, néhány napja azon gondolkodom, mit is küldhetnék nektek. Először József Attila egyik versére gondoltam, aztán mégis más jutott az eszembe.
Amikor 20 évesen először olvastam a Bibliát, Istennel ismerkedve, akkor a Jézusról szóló ószövetségi próféciák voltak számomra a legfontosabbak. Ezekre kerestem most rá az interneten, hogy egyet megosszak veletek.
És találtam egy nagyon erős, szíven ütő Igét. Remélem, nem kólintok fejbe vele senkit.
Isten már Mózes 1. könyvében megígéri a Messiást, még alig bukott el Ádám és Éva az eredendő bűnben. Olvassátok szeretettel, hittel, reménységgel! Elmélkedjetek, és gyönyörködjetek, milyen jó az Úr!
Ezzel az Igével kívánok Nektek áldott ádventet!
Donáth Istvánné Kristóf Eszter
1. A kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett vala, és monda az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?
2. És monda az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk;
3. De annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok.
4. És monda a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg;
5. Hanem tudja az Isten, hogy a mely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.
6. És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre s hogy kedves a szemnek, és kivánatos az a fa a bölcseségért: szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele levő férjének is, és az is evék.
7. És megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek; figefa levelet aggatának azért össze, és körülkötőket csinálának magoknak.
8. És meghallák az Úr Isten szavát, a ki hűvös alkonyatkor a kertben jár vala; és elrejtőzék az ember és az ő felesége az Úr Isten elől a kert fái között.
9. Szólítá ugyanis az Úr Isten az embert és monda néki: Hol vagy?
10. És monda: Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok, és elrejtezém.
11. És monda Ő: Ki mondá néked, hogy mezítelen vagy? Avagy talán ettél a fáról, melytől tiltottalak, hogy arról ne egyél?
12. És monda az ember: Az asszony, a kit mellém adtál vala, ő ada nékem arról a fáról, úgy evém.
13. És monda az Úr Isten az asszonynak: Mit cselekedtél? Az asszony pedig monda: A kígyó ámított el engem, úgy evém.
14. És monda az Úr Isten a kígyónak: Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom és minden mezei vad között; hasadon járj, és port egyél életed minden napjaiban.
15. És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.
16. Az asszonynak monda: Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szűlsz magzatokat; és epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik te rajtad.
17. Az embernek pedig monda: Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára, és ettél arról a fáról, a melyről azt parancsoltam, hogy ne egyél arról: Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban.
18. Töviset és bogácskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek fűvét.
19. Orczád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz.
20. Nevezte vala pedig Ádám az ő feleségét Évának, mivelhogy ő lett anyja minden élőnek.
21. És csinála az Úr Isten Ádámnak és az ő feleségének bőr ruhákat, és felöltözteté őket.
22. És monda az Úr Isten: Ímé az ember olyanná lett, mint mi közűlünk egy, jót és gonoszt tudván. Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakasszon az élet fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen:
23. Kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a földet, a melyből vétetett vala.
24. És kiűzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala felől a Kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját.
2017. január 13., péntek
2016. Advent december 4.
Kedves Testvérek!
Az Advent szó az Úr eljövetelét jelenti. Tágabb értelemben várakozást, lelki készülődést a karácsonyi ünnepkörre.
A mi lelki életünket oly sokszor megzavarta az ünnepre való készülésünk tárgyi oldala. Ajándékok kiválasztása, vásárlása, csomagolása, sütés, főzés, stb. Szégyenkezve mondom, hogy voltak olyan esztendők, amikor az adventi időszak több feszültséget, idegeskedést, esetenként veszekedést hordozott, mint az év bármely más szakasza. Ez bizonyosan a gonosz oldal munkája volt, de áldozatul estünk.
Talán nem ismeretlen számotokra, amit eddig leírtam.
Azért, hogy idén ne így legyen sem a ti családotokban, sem a miénkben, egy figyelmeztető, biztató igével kívánok számotokra áldott adventi készülődést, ünnepi várakozást:
"Senkit se szóljatok meg, kerüljétek a viszálykodást, legyetek megértőek, teljes szelídséget tanúsítva minden ember iránt."
Tit. 3:2.
A csatolt kép tegye hangsúlyossá, hogy egyedül Krisztus segítségét kérve lehet másként megélni az Adventet.
Testvéri szeretettel:
Lajos
Kedves Mindenki!
Bár régen láttuk egymást, mindig szeretettel gondolok Rátok, így mint az "érem másik oldala" Lajos reggeli megemlékezése után, néhány gondolatot fogadjatok tőlem is.
Bár túl vagyunk a második gyertya gyújtáson, vagyis valószínűleg mindenkinél már az asztalon díszeleg az adventi koszorú, azért néhány érdekességet a koszorúval és az adventtel kapcsolatban szeretnék veletek megosztani.
Mikor is kezdődik az Advent?
Évről évre változik, Szent András napjához (nov. 30) legközelebb eső vasárnapon ünnepeljük Advent első vasárnapját.
Milyenek az Adventi gyertya színei és mit jelentenek?
- az első gyertya színe lila.
Meggyújtásakor végiggondolhatjuk azokat a próféciákat, amik a Messiás eljövetelét előre meghirdették. Isten annyira szeret minket, hogy már jóval a születésünk előtt gondja volt ránk. Jézus bennünket helyettesítő áldozatát előre hirdették a próféták."Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (Jn.3.16)
- a második gyertya színe lila
Arra emlékeztet minket, ahogy az angyal hírül adta Máriának, majd Józsefnek is az örömhírt, hogy ők nevelhetik fel Isten Fiát, Jézust.
- a harmadik gyertya színe rózsaszín
Az örömöt szimbolizálja, és advent második felének kezdetét jelzi. Arra a világosságra gondolhatunk, ami a pásztorokat is megvilágította. Eljött a világ világossága, és a sötétségből szabadulást hozott mindannyiunknak.
- a negyedi gyertya a bűnbánatot kifejező lila
Eszünkbe juthat a napkeleti bölcseket vezető betlehemi csillag ragyogása.
Ha már mind a négy gyertya ég, az azt is jelenti, hogy elérkezett a karácsony, boldogan ünnepelhetjük Jézus Krisztus születését, a nekünk adatott végtelen Szeretetet.
Kívánok Mindenkinek, a gyertyák színétől függetlenül, az Igére jobban odafigyelve, a lelki belső szobánkban megélhető tartalmas adventi időszakot, hogy tényleg boldogan és tiszta szívvel tudjuk ünnepelni Jézus Krisztus születését, mert
"Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött, (Jn.1.3)"
Sok szeretettel: Pásztor Lívia
2016. Advent december 5.
Kedves Barátaim,
Fogadjátok a várakozásotokban ezt a Selma Lagerlöf mesét, melyet sokszor és sok helyen felfedeztettetek eddig.
Nekem személyesen akkor lett nagyon fontos, amikor olyan másfél évtízede hazafelé autóztam egyedül a ragyogó holdfényben csillogó behavazott tájon Nagyszékely felé, Olyan éjfél környéke volt már és a rádióban ez hangzott el. Érdekes volt, hiszen a történet nem a szokásos három királyos mese, nem is Betlehemről szól. Valami egészen másról, az emberben, az emberi testben rejtőzködő Emberről Egy nagymamáról és unokájáról, egy kereső emberről, akinek célja és küldetése van, és egy mogorva öregről, aki csak az események lezajlása után lesz Igaz.
"Ha magadtól nem jössz rá, én nem mondhatom meg neked."
Áldott Ádventet kívánok mindannyiotoknak.
D.István
Selma Lagerlöf: A szent éjszaka
Karácsony napja volt, valamennyien a templomba mentek, csak nagyanyó és én maradtunk odahaza. Azt hiszem, az egész házban egyedül voltunk. Mi azért nem mehettünk a többiekkel, mert egyikünk nagyon fiatal volt, a másikunk pedig már nagyon öreg. És mi mind a ketten olyan szomorúak voltunk, hogy nem mehettünk el a hajnali misére, és nem gyönyörködhettünk a sok-sok égő gyertyában. Amint így egyedül üldögéltünk, elkezdett nagyanya mesélni.
- Volt egyszer egy ember - mondta, - aki kiment a sötét éjszakába, hogy tüzet kölcsönözzön.
Házról-házra járt és mindenhová bekopogtatott. - Jó emberek segítsetek rajtam! - mondta. -
A feleségemnek gyermeke született és tüzet akarok gyújtani, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet. De késő éjszaka volt és mindenki mélyen aludt. Senki sem válaszolt. Az ember tehát csak ment, mendegélt. Végre észrevette, hogy nagy messze valami tűz világol. Abban az irányba vándorolt tovább és meglátta, hogy a tűz kint a szabadban lobog. Fehér juhnyáj pihent és aludt a tűz körül és egy öreg pásztor üldögélt ottan és őrizte a nyájat. Mikor az ember, aki tüzet keresett, odaért a juhokhoz, meglátta, hogy három hatalmas komondor fekszik a pásztor lábánál. Mind a három fölébredt, mikor arrafelé tartott, kitátották széles szájukat, mintha ugatni akarnának, de egy hang sem hallatszott. Az ember látta, hogy a
szőrük felborzolódott a hátukon, látta, hogy éles foguk fehéren villogott a tűzfényben és hogy nekirohannak. Érezte, hogy az egyik a lába fele harap, a másik meg a keze felé; a harmadik pedig a torka felé. De mintha a foguk, amikkel harapni szerettek volna, nem engedelmeskedett volna és így az embert semmi baj nem érte. Most az ember tovább akart menni, hogy megkapja, amire szüksége van. De a juhok olyan sűrűn feküdtek egymás hegyin- hátán, hogy nem tudott előre jutni. Ekkor egyszerűen fellépett az állatok hátára és úgy ment
a tűz felé. És egy állat sem ébredt fel, de még csak meg sem mozdult.
Idáig jutott a nagyanya a mesélésben, anélkül, hogy megzavartam volna, most azonban igazán félbe kellett szakítanom.
Fogadjátok a várakozásotokban ezt a Selma Lagerlöf mesét, melyet sokszor és sok helyen felfedeztettetek eddig.
Nekem személyesen akkor lett nagyon fontos, amikor olyan másfél évtízede hazafelé autóztam egyedül a ragyogó holdfényben csillogó behavazott tájon Nagyszékely felé, Olyan éjfél környéke volt már és a rádióban ez hangzott el. Érdekes volt, hiszen a történet nem a szokásos három királyos mese, nem is Betlehemről szól. Valami egészen másról, az emberben, az emberi testben rejtőzködő Emberről Egy nagymamáról és unokájáról, egy kereső emberről, akinek célja és küldetése van, és egy mogorva öregről, aki csak az események lezajlása után lesz Igaz.
"Ha magadtól nem jössz rá, én nem mondhatom meg neked."
Áldott Ádventet kívánok mindannyiotoknak.
D.István
Selma Lagerlöf: A szent éjszaka
Karácsony napja volt, valamennyien a templomba mentek, csak nagyanyó és én maradtunk odahaza. Azt hiszem, az egész házban egyedül voltunk. Mi azért nem mehettünk a többiekkel, mert egyikünk nagyon fiatal volt, a másikunk pedig már nagyon öreg. És mi mind a ketten olyan szomorúak voltunk, hogy nem mehettünk el a hajnali misére, és nem gyönyörködhettünk a sok-sok égő gyertyában. Amint így egyedül üldögéltünk, elkezdett nagyanya mesélni.
- Volt egyszer egy ember - mondta, - aki kiment a sötét éjszakába, hogy tüzet kölcsönözzön.
Házról-házra járt és mindenhová bekopogtatott. - Jó emberek segítsetek rajtam! - mondta. -
A feleségemnek gyermeke született és tüzet akarok gyújtani, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet. De késő éjszaka volt és mindenki mélyen aludt. Senki sem válaszolt. Az ember tehát csak ment, mendegélt. Végre észrevette, hogy nagy messze valami tűz világol. Abban az irányba vándorolt tovább és meglátta, hogy a tűz kint a szabadban lobog. Fehér juhnyáj pihent és aludt a tűz körül és egy öreg pásztor üldögélt ottan és őrizte a nyájat. Mikor az ember, aki tüzet keresett, odaért a juhokhoz, meglátta, hogy három hatalmas komondor fekszik a pásztor lábánál. Mind a három fölébredt, mikor arrafelé tartott, kitátották széles szájukat, mintha ugatni akarnának, de egy hang sem hallatszott. Az ember látta, hogy a
szőrük felborzolódott a hátukon, látta, hogy éles foguk fehéren villogott a tűzfényben és hogy nekirohannak. Érezte, hogy az egyik a lába fele harap, a másik meg a keze felé; a harmadik pedig a torka felé. De mintha a foguk, amikkel harapni szerettek volna, nem engedelmeskedett volna és így az embert semmi baj nem érte. Most az ember tovább akart menni, hogy megkapja, amire szüksége van. De a juhok olyan sűrűn feküdtek egymás hegyin- hátán, hogy nem tudott előre jutni. Ekkor egyszerűen fellépett az állatok hátára és úgy ment
a tűz felé. És egy állat sem ébredt fel, de még csak meg sem mozdult.
Idáig jutott a nagyanya a mesélésben, anélkül, hogy megzavartam volna, most azonban igazán félbe kellett szakítanom.
- Miért nem mozdultak meg a juhok, nagyanyám? - kérdeztem.
- Azt majd meghallod nemsokára, - mondta nagyanya, és tovább folytatta a
történetet.
- Mikor a férfi már közel ért a tűzhöz, a pásztor feltekintett. Öreg, haragos ember volt, barátságtalan és kemény mindenkivel szemben. Mikor meglátta, hogy az idegen feléje közeledik, felkapta hosszú hegyes botját, mely mindig a kezében volt, mikor a nyájat őrizte és az idegen felé hajította. A bot sivítva röpült a vándor felé, de mielőtt eltalálta volna, elkanyarodott tőle és búgva sivított el mellette, ki a mezőre.
Mikor nagyanya idáig jutott, ismét félbeszakítottam. - Nagyanyám, miért nem akarta a bot eltalálni azt az embert? - Nagyanya azonban nem is törődött a kérdésemmel, hanem tovább folytatta az elbeszélését.
- Most odalépett az ember a pásztorhoz és így szólt hozzá: Jó ember, segíts rajtam és adj kölcsön egy kis parazsat! A feleségemnek gyermeke született és tüzet kell raknom, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet. A pásztor a legszívesebben nemet mondott volna, de azután a kutyákra gondolt, melyek nem harapták meg az idegent, meg a juhokra, melyek nem ugrottak föl és végül a botjára, mely nem akarta eltalálni, bizony megélemedett és nem merte megtagadni tőle, amit kért. - Végy csak, amennyi kell! - mondta az idegennek. A tűz már éppen kialvóban volt. Nem volt ott már sem darab fa, sem gally, csak nagy halom zsarátnok, az idegennek pedig nem volt sem tűzlapátja, sem serpenyője, amiben a parazsat elvihette volna. A pásztor jól látta ezt és azért újból biztatta:
történetet.
- Mikor a férfi már közel ért a tűzhöz, a pásztor feltekintett. Öreg, haragos ember volt, barátságtalan és kemény mindenkivel szemben. Mikor meglátta, hogy az idegen feléje közeledik, felkapta hosszú hegyes botját, mely mindig a kezében volt, mikor a nyájat őrizte és az idegen felé hajította. A bot sivítva röpült a vándor felé, de mielőtt eltalálta volna, elkanyarodott tőle és búgva sivított el mellette, ki a mezőre.
Mikor nagyanya idáig jutott, ismét félbeszakítottam. - Nagyanyám, miért nem akarta a bot eltalálni azt az embert? - Nagyanya azonban nem is törődött a kérdésemmel, hanem tovább folytatta az elbeszélését.
- Most odalépett az ember a pásztorhoz és így szólt hozzá: Jó ember, segíts rajtam és adj kölcsön egy kis parazsat! A feleségemnek gyermeke született és tüzet kell raknom, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet. A pásztor a legszívesebben nemet mondott volna, de azután a kutyákra gondolt, melyek nem harapták meg az idegent, meg a juhokra, melyek nem ugrottak föl és végül a botjára, mely nem akarta eltalálni, bizony megélemedett és nem merte megtagadni tőle, amit kért. - Végy csak, amennyi kell! - mondta az idegennek. A tűz már éppen kialvóban volt. Nem volt ott már sem darab fa, sem gally, csak nagy halom zsarátnok, az idegennek pedig nem volt sem tűzlapátja, sem serpenyője, amiben a parazsat elvihette volna. A pásztor jól látta ezt és azért újból biztatta:
- Végy csak amennyi, tetszik! - és már előre örült annak, hogy az idegen úgy sem fog tudni tüzet, vinni magával. Az ember azonban lehajolt és puszta kezével néhány parazsat kapart elő a hamuból és azt a köpenyébe takargatta. És a parázs sem a kezét nem égette meg, mikor hozzányúlt, sem a köpenyét, amiben úgy vitte, mintha csak dió vagy alma lett volna.
Erre már harmadszor szakítottam félbe a mesét. - Nagyanyó, miért nem akarta a parázs megégetni annak az embernek a kezét? - Mindjárt meghallod, - mondta nagyanya, és tovább folytatta a történetet.
- Midőn a pásztor, aki gonosz és haragos ember volt, mindezt látta, akkor nagyon
elcsodálkozott: - Micsoda éjszaka lehet ez, hogy a kutyák nem harapnak, a juhok nem félnek, a botom nem talál, és tűz nem éget? Visszahívta az idegent, és ezt kérdezte tőle: - Minő éjszaka ez? És hogy van az, hogy mindenek olyan kegyesek hozzád? Erre az idegen így felelt:
Erre már harmadszor szakítottam félbe a mesét. - Nagyanyó, miért nem akarta a parázs megégetni annak az embernek a kezét? - Mindjárt meghallod, - mondta nagyanya, és tovább folytatta a történetet.
- Midőn a pásztor, aki gonosz és haragos ember volt, mindezt látta, akkor nagyon
elcsodálkozott: - Micsoda éjszaka lehet ez, hogy a kutyák nem harapnak, a juhok nem félnek, a botom nem talál, és tűz nem éget? Visszahívta az idegent, és ezt kérdezte tőle: - Minő éjszaka ez? És hogy van az, hogy mindenek olyan kegyesek hozzád? Erre az idegen így felelt:
- Én nem mondhatom meg Néked, ha magad nem látod! - És azzal tovább sietett, hogy minél előbb tüzet rakhasson és felmelegítse a feleségét és a kisdedet. A pásztor azonban úgy gondolta, hogy nem téveszti el a szem elől ezt az embert, míg meg nem tudja, hogy mit is jelentsenek mindezek. Fölszedelőzködött tehát és utána ment, míg el nem jutott oda, ahol az
lakott. Ekkor látta a pásztor, hogy az idegennek még csak kunyhója sincsen, hanem csak egy sziklabarlangban feküdt a felesége és a gyermeke és ott semmi más nem volt a hideg sivár kőfalaknál. A pásztor úgy gondolta, hogy a szegény ártatlan csecsemő halálra fázik a barlangban, és bár keményszívű ember volt, mégis ellágyult és segíteni akart a gyermeken.
Leoldozta hát válláról a hátizsákját és elővett belőle egy puha, fehér báránybőrt, odaadta az idegennek, és azt mondta, hogy takarja be vele az alvó kisdedet. De alig hogy megmutatta, hogy ő is tud jószívű lenni, a szemei egyszerre fölnyíltak és olyant látott, amit eddig nem láthatott és olyant hallott, amit eddig nem hallhatott. Látta, hogy ezüstszárnyú kis angyalkák állanak sűrűn körülötte, és mindegyikének hárfa van a kezében és mindegyik hangosan énekelte, hogy ma született nékünk a Megváltó, aki a világot feloldja bűneiből. Most aztán megértette, hogy miért volt ma éjszaka minden olyan vidám és hogy miért nem akart rosszat tenni senki sem. De nemcsak a pásztor körül voltak angyalok, hanem angyalokat látott, ahová csak tekintett. Ott ültek bent a barlangban, ott ültek kint a hegyen, és ott lebegtek fent az égben. Csapatostól jöttek és mentek, de mindannyiszor megálltak és megnézték egy pillanatra a kisdedet. Oly nagy öröm, vigasság, ének és zene volt a sötét éjszakában, aminőt ő eddig soha sem látott. Úgy megörült, hogy felnyíltak szemei, térdre borult és úgy adott hálát
az Istennek.
Midőn idáig jutott el nagyanya, felsóhajtott és így szólt:
- És amit ez a pásztor látott, azt mi is megláthatjuk, mert az angyalok minden karácsony éjjel fent lebegnek az égben, csak észre kell vennünk őket.
Majd kezét a fejemre téve, így szólt nagyanyám:
- Emlékezz erre vissza, mert ez igaz, mint ahogy én látlak téged, és te látsz engem. És nem a gyertyáktól, nem a lámpáktól függ, nem a holdvilágtól, avagy a napfénytől függ, hanem az a legfontosabb, hogy olyan szemünk legyen, amely meglátja az Úr dicsőségét!
lakott. Ekkor látta a pásztor, hogy az idegennek még csak kunyhója sincsen, hanem csak egy sziklabarlangban feküdt a felesége és a gyermeke és ott semmi más nem volt a hideg sivár kőfalaknál. A pásztor úgy gondolta, hogy a szegény ártatlan csecsemő halálra fázik a barlangban, és bár keményszívű ember volt, mégis ellágyult és segíteni akart a gyermeken.
Leoldozta hát válláról a hátizsákját és elővett belőle egy puha, fehér báránybőrt, odaadta az idegennek, és azt mondta, hogy takarja be vele az alvó kisdedet. De alig hogy megmutatta, hogy ő is tud jószívű lenni, a szemei egyszerre fölnyíltak és olyant látott, amit eddig nem láthatott és olyant hallott, amit eddig nem hallhatott. Látta, hogy ezüstszárnyú kis angyalkák állanak sűrűn körülötte, és mindegyikének hárfa van a kezében és mindegyik hangosan énekelte, hogy ma született nékünk a Megváltó, aki a világot feloldja bűneiből. Most aztán megértette, hogy miért volt ma éjszaka minden olyan vidám és hogy miért nem akart rosszat tenni senki sem. De nemcsak a pásztor körül voltak angyalok, hanem angyalokat látott, ahová csak tekintett. Ott ültek bent a barlangban, ott ültek kint a hegyen, és ott lebegtek fent az égben. Csapatostól jöttek és mentek, de mindannyiszor megálltak és megnézték egy pillanatra a kisdedet. Oly nagy öröm, vigasság, ének és zene volt a sötét éjszakában, aminőt ő eddig soha sem látott. Úgy megörült, hogy felnyíltak szemei, térdre borult és úgy adott hálát
az Istennek.
Midőn idáig jutott el nagyanya, felsóhajtott és így szólt:
- És amit ez a pásztor látott, azt mi is megláthatjuk, mert az angyalok minden karácsony éjjel fent lebegnek az égben, csak észre kell vennünk őket.
Majd kezét a fejemre téve, így szólt nagyanyám:
- Emlékezz erre vissza, mert ez igaz, mint ahogy én látlak téged, és te látsz engem. És nem a gyertyáktól, nem a lámpáktól függ, nem a holdvilágtól, avagy a napfénytől függ, hanem az a legfontosabb, hogy olyan szemünk legyen, amely meglátja az Úr dicsőségét!
2016. Advent december 6.
Kedves testvéreim!
„Az éneklőmesternek; Dávid zsoltára.
Várván vártam az Urat, és hozzám hajolt, és meghallgatta kiáltásomat. És kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, és sziklára állította fel lábamat, megerősítvén lépteimet. És új éneket adott szájamba, a mi Istenünknek dicséretét; sokan látták és megfélemlettek, és bíztak az Úrban.” (Zsolt 40, 1-3.)
„Várván vártam az Urat…”
A várakozás csodája türelemre és odafigyelésre késztet. A hit és bizalom megerősödik, és az ember egyszer csak belekerül abba az áldott állapotba, amikor szíve megnyílhat a természetfeletti felé. A várakozás sejteni enged, ekkor végiggondoljuk százszor és ezerszer, mi lesz, ha beteljesedik mindaz, amiben reménykedünk. Amikor a várakozás már vágyakozássá fokozódik… Hiszen várni az egy dolog. Várván várni – az már valami többről szól. Itt már nem általánosságban beszélünk, itt már nagyon nem mindegy, mi fog történni. Minden fel lett téve egy lapra. Az igazi, szívből cselekvő várakozó kockáztat. Az ilyen jellegű várakozás sohasem passzív: attól hiteles és valódi, hogy tevékeny készülődéssel telik. Tervezget, álmodozik, végiggondolja számtalanszor milyen lesz, ha…
Szeretettel fogadjátok Kodály Zoltán Adventi énekét.
Szeretettel,
Kóra Karesz.
2016. Advent december 7.
Kedves Testvérek!
A következő novellával kívánok áldott adventi készülődést.
Márai Sándor - December:
Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött.
Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letöröltük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni.
A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszabbakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almásrétes és diadal összes ellenségeim fölött.
Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalán nem járok.
Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.
Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban.
A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.
Mindezt tudva, az egyre zavartabb és bizonyosabb tudásban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugo összes műveit. Tudom, hogy mindez reménytelen. Mit csináljak? Az ember azt adja, amit tud.
Tamara
A következő novellával kívánok áldott adventi készülődést.
Márai Sándor - December:
Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött.
Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letöröltük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni.
A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszabbakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almásrétes és diadal összes ellenségeim fölött.
Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalán nem járok.
Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.
Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban.
A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.
Mindezt tudva, az egyre zavartabb és bizonyosabb tudásban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugo összes műveit. Tudom, hogy mindez reménytelen. Mit csináljak? Az ember azt adja, amit tud.
Tamara
2016. Advent december 8.
Kedves Házaskörösök!
Csillával cseréltünk, így ma én küldök nektek egy verset és egy mesét:
Adventi csendben
Advent! Csend van.
A sötétségből a fényre
Sok szeretettel
Miklósyné Judit
Csillával cseréltünk, így ma én küldök nektek egy verset és egy mesét:
Adventi csendben
Advent! Csend van.
Nincs hang, csak lélek-beszéd.
Adventi csendben
Lehullok Uram eléd.
Adventi csendben
Csak hitem kis mécse ég,
Adventi csend van
Körülöttem mély a sötét.
Adventi csend van
Készül-e mondd a szíved?
Adventi csendben
Gyümölcsöt hoz-e a hited?
Adventi csendben
Szunnyadsz tán? Lámpád sem ég?
Adventi csend van
Ébredj! Jön a remény
A sötétségből a fényre
Volt egyszer egy város, ahol a sötétség uralkodott mindenütt. A sötétség nem bírt elviselni
semmilyen fényt, nem szerette a világosságot. Az ott élő embereknek ez megfelelt, mert nem
ismertek mást. Nem látták egymást, és nem kellett egymással törődniük, szeretniük egymást.
Csak rohantak és hajszolták az életet.
Egyszer egy vándor tévedt erre és átlépte a sötétség birodalmának határát, és ettől egyre
szürkülni kezdett, de nagyon kíváncsi volt és tovább ment. Kérdezgette az embereket milyen
hely ez, de azok nem válaszoltak, meg sem álltak, csak tovarohantak, mint akiknek fontos
dolguk van. Sőt még arrébb is lökdösték, mert az útjukba állt. Az itt élő emberek elveszítették
az érzéseiket. Már nem tudtak szeretni, sem egymást, sem a társukat, sem a gyerekeiket, csak
rohantak türelmetlenek voltak, és önzőek. A vándor szíve környékén pislákolt még egy kevés
fény, de egyre csak halványodott, ahogy közeledett a város belseje felé, mert sajnos hatással
volt rá a többi ember sötétsége.
Ebben a városban minden ember bármit megkaphatott, volt ott sok étel, ital, arany, játékok
stb. Sok szép dolog, amire vágyott és minden csak egy kéznyújtásnyira volt tőle, elvehette és
övé lehetett. Elfogta valami mámoros érzés, hogy bármit megszerezhet, amire eddigi életében
csak vágyott anélkül, hogy tennie kellene érte bármit. Semmi más dolga nem volt csak itt
maradnia ebben a sötét városban.
Egyszer csak egy tér közepére ért, a keze tele volt már a begyűjtött dolgokkal, amit útközben
összeszedett magának. Az emberek sietve mentek el mellette, látni nem látta őket csak érezte
és hallotta, ahogy szidják, hogy menjen már arrébb.
Letette azt, amit összegyűjtött és elgondolkozott. A fény erősödött a szívében, térdre borult és
imádkozni kezdett, hogy Isten világosítsa meg az emberek szívét. Adjon fényt a sötétségben
lévőknek. Legyen fény mindenki szívében és lelkében és újra lássák egymást!
Ekkor csoda történt, mert Isten megkönyörült az embereken és szép lassan világos lett.
Meglátták egymást. Először csak a körvonalak látszódtak, majd ahogyan világosodott, úgy
fokozatosan egyre színesebbé, vidámabbá vált minden. Egymást láthatták tisztán, teljes
valójukban. Sokan megálltak, persze nem mindenki, mert volt, aki csukott szemmel rohant
tovább, de sokan álltak és csodálkoztak a fényességen. Egymásra néztek, észrevették, hogy ott
vannak mások is. Nem csak a szemükről került le a sötétség, hanem szívükről, lelkükről is.
Megölelték egymást, megkeresték a családtagjaikat és szépen lassan hazasétáltak.
Útnak indult a vándor és az ő szíve is tele lett fénnyel, reménységgel, Isten szeretetével ezt
vitte tovább magával, a többi embernek!
(Miklósy Judit)
Sok szeretettel
Miklósyné Judit
2016. Advent december 9.
Kedves Házaskörösök!
Megkésve bár, de törve nem (bocsánat érte), küldök néhány gondolatot.
Karácsony környékén még többet beszélünk a szeretetről és igyekszünk jobban odafigyelni egymásra.
Ez a történet kicsit másképp mutatja meg a szeretetet. Elgondolkodtató nem csak a gyermekeinkre hanem minden kapcsolatunkra nézve.
Ildi
A szeretet másik neve: idő
A padlás félhomályában a magas, hajlott hátú öregember még jobban meggörnyedve igyekezett odajutni a felhalmozott dobozokhoz az egyik padlásablak mellett. A pókhálókat félresöpörve leemelte a felső dobozt, s a fény felé tartva egyik fényképalbumot a másik után szedegette ki belőle. Valaha csillogó, most már megfakult tekintete vágyakozva várta, hogy meglássa azt, akiért feljött ide.
Úgy indult az egész, hogy emlékeiből előbukkant élete nagy szerelme, s tudta, hogy ezekben az albumokban találhat fényképet róla. Csendben, türelmesen lapozgatott, s pár pillanat múlva már el is süllyedt az emlékek tengerében. Világának forgása nem állt meg felesége elvesztésével, de a múlt emléke sokkal élőbb volt lelkében, mint a jelen magányossága. Ahogy félretette az egyik poros albumot, előkerült valami, ami rég felnőtt fia gyermekkori naplójának tűnt. Nem emlékezett, hogy valaha is járt volna a kezében, vagy hogy tudomása lett volna arról, hogy kisfia naplót vezet. „Minek őrizgette Elisabeth mindig a gyerekek régi lomjait?” morfondírozott, ősz fejét csóválva.
Felnyitva a megsárgult lapokat, egy rövid mondatra esett a tekintete, ami önkéntelen mosolyra késztette. A szeme csillogása is visszatért egy percre, ahogy a szívét megérintő kedves szavakat olvasta. Hallotta a kisfiú hangját, aki túl gyorsan nőtt fel ugyanebben a házban, és akinek a hangja az évek során teljesen elhalkult az emlékezetében. A padlás teljes csöndje és a tiszta lelkű hét éves kisfiú szavainak varázsa élete egy elfeledett korszakába repítette vissza az öregembert.
Újra belenyúlt a dobozba, és ugyanarra az évre szóló saját régi üzleti naplóját vette ki belőle. Leült egy ócska asztal mellé az ablak alá, és egymás mellé tette a két naplót Az övé bőrkötésű volt, a neve aranyozott betűkkel belevésve. A fiáé gyűrött, kopott volt, alig látszott már rajta a Jimmy felirat. Öreg ujjaival végigsimított a betűkön, mintha újra tisztán láthatóvá akarná tenni az idő és a használat során megkopott nevet.
Kinyitotta saját naplóját, s tekintete egy mondatra esett, ami egyedül állt egyik lapon. Feltűnt, mert a többi napok tele voltak bejegyzésekkel. Önnön gondos keze írásával ezek a szavak álltak az oldalon:
„Az egész napot elvesztegettem Jimmyvel való horgászatra. Nem fogtunk semmit.”
Nagyot sóhajtott, majd remegő kézzel megkereste Jimmy naplójában ugyanazt a napot, június 4-ét. Erősen megnyomott, még tétova, nagy betűkkel ez volt odaírva:
„Apával horgászni voltunk. Életem legszebb napja.”
Megkésve bár, de törve nem (bocsánat érte), küldök néhány gondolatot.
Karácsony környékén még többet beszélünk a szeretetről és igyekszünk jobban odafigyelni egymásra.
Ez a történet kicsit másképp mutatja meg a szeretetet. Elgondolkodtató nem csak a gyermekeinkre hanem minden kapcsolatunkra nézve.
Ildi
A szeretet másik neve: idő
A padlás félhomályában a magas, hajlott hátú öregember még jobban meggörnyedve igyekezett odajutni a felhalmozott dobozokhoz az egyik padlásablak mellett. A pókhálókat félresöpörve leemelte a felső dobozt, s a fény felé tartva egyik fényképalbumot a másik után szedegette ki belőle. Valaha csillogó, most már megfakult tekintete vágyakozva várta, hogy meglássa azt, akiért feljött ide.
Úgy indult az egész, hogy emlékeiből előbukkant élete nagy szerelme, s tudta, hogy ezekben az albumokban találhat fényképet róla. Csendben, türelmesen lapozgatott, s pár pillanat múlva már el is süllyedt az emlékek tengerében. Világának forgása nem állt meg felesége elvesztésével, de a múlt emléke sokkal élőbb volt lelkében, mint a jelen magányossága. Ahogy félretette az egyik poros albumot, előkerült valami, ami rég felnőtt fia gyermekkori naplójának tűnt. Nem emlékezett, hogy valaha is járt volna a kezében, vagy hogy tudomása lett volna arról, hogy kisfia naplót vezet. „Minek őrizgette Elisabeth mindig a gyerekek régi lomjait?” morfondírozott, ősz fejét csóválva.
Felnyitva a megsárgult lapokat, egy rövid mondatra esett a tekintete, ami önkéntelen mosolyra késztette. A szeme csillogása is visszatért egy percre, ahogy a szívét megérintő kedves szavakat olvasta. Hallotta a kisfiú hangját, aki túl gyorsan nőtt fel ugyanebben a házban, és akinek a hangja az évek során teljesen elhalkult az emlékezetében. A padlás teljes csöndje és a tiszta lelkű hét éves kisfiú szavainak varázsa élete egy elfeledett korszakába repítette vissza az öregembert.
Újra belenyúlt a dobozba, és ugyanarra az évre szóló saját régi üzleti naplóját vette ki belőle. Leült egy ócska asztal mellé az ablak alá, és egymás mellé tette a két naplót Az övé bőrkötésű volt, a neve aranyozott betűkkel belevésve. A fiáé gyűrött, kopott volt, alig látszott már rajta a Jimmy felirat. Öreg ujjaival végigsimított a betűkön, mintha újra tisztán láthatóvá akarná tenni az idő és a használat során megkopott nevet.
Kinyitotta saját naplóját, s tekintete egy mondatra esett, ami egyedül állt egyik lapon. Feltűnt, mert a többi napok tele voltak bejegyzésekkel. Önnön gondos keze írásával ezek a szavak álltak az oldalon:
„Az egész napot elvesztegettem Jimmyvel való horgászatra. Nem fogtunk semmit.”
Nagyot sóhajtott, majd remegő kézzel megkereste Jimmy naplójában ugyanazt a napot, június 4-ét. Erősen megnyomott, még tétova, nagy betűkkel ez volt odaírva:
„Apával horgászni voltunk. Életem legszebb napja.”
Lance Wubbles
2016. Advent december 10.
Szeretettel küldjük ezt a két történetet.
Ildi& Gyula
Nagyapa tányérja
Egyszer volt egy jómódú család, ahol anya, apa, nagypapa, és egy gyerek élt együtt egy fedél alatt. A családi étkezések mindig közösen, az asztalnál zajlottak. Karácsonykor mindig szép terítő, friss virág, és drága étkészlet került az asztalra, úgy, ahogy illik.
A nagypapa már öreg volt, reszketett a keze, sokat betegeskedett. Ezért kilötyögtette az ételt a drága asztalterítőre. Rossz szemmel nézte ezt a menye, és ezért korholta az idős embert. Karácsonykor azonban megelégelte a dolgot, és nem engedte a családi asztalhoz ülni. Így a nagypapa a sarokban ült le egy sámlira, ölbe vette a tányérját, és úgy evett.
Egy óvatlan pillanatban azonban kiesett az öléből a gyönyörű tányér, és tartalmával együtt leesett a konyha kövére, ami darabokra tört. Nagyon mérges lett az asszony, és a férje is, hogy a drága étkészletből eltört egy tányér, amit nagyon sajnáltak. Rá is ripakodtak az idős emberre az ügyetlensége miatt. Ezért karácsony másnapján elővettek egy csorba, megkopott cserépedényt, és az volt a nagypapa tányérja.
Ő nem ellenkezett, beletörődött a sorsába, és elfogadta az ócska holmit. Finom vacsora került bele, a nagypapa pedig könnyes szemmel evett. Szeretett volna ő is az asztalnál ülni a családjával. Újra megismétlődött az eset. Ez a kopott kis cserépedény is kiesett a nagypapa remegő kezéből, és ripityára tört össze a konyha kövén.
Az anya már készült, hogy ismét leszidja a nagypapát, amikor felugrott az asztaltól a gyermekük, és odasietett a cserepekhez. Elkezdte összeszedegetni óvatosan, egyenként. Erre az apja ráripakodott, hogy üljön le.
A gyerek ránézett, és azt felelte.
– Nem ülök le. Összeszedem, és összeragasztom a cserepeket, hogy amikor ti lesztek öregek, akkor ti is ebből a tányérból egyetek!
Szeretethimnusz karácsonyra (Pál apostol alapján)
Ha a házamat fenyőágakkal, gyertyákkal, égőkkel és csilingelő harangocskákkal díszítem fel, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint díszlettervező.
Ha a konyhában fáradozom, karácsonyi süteményeket sütök kilószámra, ízletes ételeket főzök, és az evéshez csodálatosan megterített asztalt készítek elő, de a családom felé nincs benne szeretet, nem vagyok egyéb, mintszakácsnő.
Ha a szegénykonyhában segédkezem, az öregek otthonában karácsonyi énekeket, és minden vagyonomat segélyként elajándékozom, de a családom felé nincs bennem szeretet, mindez semmit nem használ nekem.
Ha a karácsonyfát csillogó angyalkákkal és horgolt hópelyhekkel díszítem fel, ezernyi ünnepen veszek részt, a templomi kórusban énekelek, de Jézus Krisztus nincs a szívemben, akkor nem értettem meg, miről is szól a karácsony.
A szeretet félbeszakítja a sütést, hogy a gyermekét megölelje.
A szeretet hagyja a lakásdíszítést, és megcsókolja a házastársát.
A szeretet barátságos az idő szűke ellenére is.
A szeretet nem irigyel másokat házukért, amiben jól kiválasztott karácsonyi porcelán és odaillő asztalterítő van.
A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy menjenek már az útból, hanem hálás érte, hogy vannak, és útban tudnak lenni.
A szeretet nem csak azoknak ad, akiktől kap is valamit, hanem örömmel ajándékozza meg épp azokat, akik ezt nem tudják viszonozni.
A szeretet mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.
A videojátékok tönkre mennek, a gyöngysorok elvesznek, a számítógépek elavulnak, de a szeretet ajándéka megmarad.
A szeretet soha el nem múlik.
Áldott karácsonyi készülődést!
2016. Advent december 11.
Kedves Testvérek!
Az alábbi Gyökössy Endre idézettel kívánok mindenkinek szeretetben, áldásban gazdag felkészülést!
Az advent-azaz várakozás Jézus Krisztusra- újjászülő, gyógyító erő, mert akkor hal meg lélekben valaki, amikor már nem vár senkitől semmit. Se Istentől, sem embertől, se magától. Aki ebből a mélységből fel tud emelkedni, és újra vár Istentől, embertől, önmagától valamit, s az adventi időkben szent várakozással várakozik, nem csupán karácsonyi lakomára, hanem a karácsony misztériumára, örömére, békességére- annak a számára ez a várakozás GYÓGYÍTÓ ERŐ!
Kiáltó hangja szól a pusztában: Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit: minden szakadékot töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el, legyen a görbe út egyenessé, a göröngyös simává: és meglátja minden halandó Isten szabadítását.
Lk 3,4-6
Szeretettel:
Gombkötő István
Az alábbi Gyökössy Endre idézettel kívánok mindenkinek szeretetben, áldásban gazdag felkészülést!
Az advent-azaz várakozás Jézus Krisztusra- újjászülő, gyógyító erő, mert akkor hal meg lélekben valaki, amikor már nem vár senkitől semmit. Se Istentől, sem embertől, se magától. Aki ebből a mélységből fel tud emelkedni, és újra vár Istentől, embertől, önmagától valamit, s az adventi időkben szent várakozással várakozik, nem csupán karácsonyi lakomára, hanem a karácsony misztériumára, örömére, békességére- annak a számára ez a várakozás GYÓGYÍTÓ ERŐ!
Kiáltó hangja szól a pusztában: Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit: minden szakadékot töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el, legyen a görbe út egyenessé, a göröngyös simává: és meglátja minden halandó Isten szabadítását.
Lk 3,4-6
Szeretettel:
Gombkötő István
2016. Advent december 12.
Kedves Testvérek!
Engedjétek meg nekem, hogy ezt az advent napi megemlékezést egy régi Cseri Kálmán igehírdetéssel kezdjem, majd egy verset szeretnék küldeni nektek, végül nem utolsó sorban egy számomra nagyon kedves dallal zárnám soraimat.
Isten kegyelméből elérkeztünk ennek az esztendőnek adventjéhez is. Az advent szó azt jelenti: eljövetel, vagy az adventusz azt jelenti: aki eljön. Bod Péter, a 18. század tudós prédikátora, erdélyi magyarigeni lelkipásztor az adventtel kapcsolatos legfontosabb bibliai tanítást így foglalta össze: "A mi Urunk Jézus Krisztusnak négy adventusa vagyon. Először, midőn testben megjelent. Másodszor, midőn a szívbe bészáll és az embert megtéríti. Harmadszor, midőn halála óráján elmegyen az emberhez, és negyedszer, midőn eljön ítéletre."
Cseri Kálmán igehírdetése 2007. dec. 7.
MEGÉRKEZETT
Advent után, mikor a Csendnek vége lesz,
Az égi fény jelzi: megérkezett,
Piros szívek arany húrján majd felkacag
A Hozsánna, Dicséret és Hódolat.
Az én szívem’ is megérinti az öröm,
És hirdetem mindenkinek, hogy íme, jön!
Advent után, mikor a Csendnek vége lesz,
S az égi fény jelzi: megérkezett!
Ó, szent, nagy Éj, te békességnek éjjele,
A Boldogság és Üdvösség szent fényjele,
Mikor viszály, békétlenség kudarcba fúl
És hatalmas máglyafényként a hit kigyúl!
S a szeretet úr lesz a nagy világ felett,
S jóakarat simítja meg a szíveket,
Advent után, mikor a Csendnek vége lesz,
S az égi fény jelzi: megérkezett!
Advent alatt, ti földön élő emberek,
Kongassátok az elhallgatott szíveket,
Legyen csengés-bongás a föld terén át,
Úgy várjátok az örök Isten szent Fiát!
Mert jön, mert jön, mert nemsokára itt leszen,
Az ég fénylő csillagképében megjelen,
Advent után, mikor a Csendnek vége lesz,
S az égi fény jelzi: megérkezett!
Karácsony jön, hatalmas és titokzatos,
Kigyulladnak szívek, tüzek és csillagok,
Megtalálják Jézus Krisztust az emberek
S a békesség zászlója leng a föld felett,
Béke, öröm, szeretet és jóakarat
Játsszák el a karácsonyi himnuszokat,
S velük zengi a boldog föld az éneket:
Urunk, Szabadítónk, megérkezett!
Kárász Izabella
Fogadjátok tőlem szeretettel ezt a kis adventi dalt, biztosan ismerős lesz mindenkinek.
További szeretetben eltöltött adventi várakozással teli napokat kívánok mindenkinek:
Engedjétek meg nekem, hogy ezt az advent napi megemlékezést egy régi Cseri Kálmán igehírdetéssel kezdjem, majd egy verset szeretnék küldeni nektek, végül nem utolsó sorban egy számomra nagyon kedves dallal zárnám soraimat.
Isten kegyelméből elérkeztünk ennek az esztendőnek adventjéhez is. Az advent szó azt jelenti: eljövetel, vagy az adventusz azt jelenti: aki eljön. Bod Péter, a 18. század tudós prédikátora, erdélyi magyarigeni lelkipásztor az adventtel kapcsolatos legfontosabb bibliai tanítást így foglalta össze: "A mi Urunk Jézus Krisztusnak négy adventusa vagyon. Először, midőn testben megjelent. Másodszor, midőn a szívbe bészáll és az embert megtéríti. Harmadszor, midőn halála óráján elmegyen az emberhez, és negyedszer, midőn eljön ítéletre."
Cseri Kálmán igehírdetése 2007. dec. 7.
MEGÉRKEZETT
Advent után, mikor a Csendnek vége lesz,
Az égi fény jelzi: megérkezett,
Piros szívek arany húrján majd felkacag
A Hozsánna, Dicséret és Hódolat.
Az én szívem’ is megérinti az öröm,
És hirdetem mindenkinek, hogy íme, jön!
Advent után, mikor a Csendnek vége lesz,
S az égi fény jelzi: megérkezett!
Ó, szent, nagy Éj, te békességnek éjjele,
A Boldogság és Üdvösség szent fényjele,
Mikor viszály, békétlenség kudarcba fúl
És hatalmas máglyafényként a hit kigyúl!
S a szeretet úr lesz a nagy világ felett,
S jóakarat simítja meg a szíveket,
Advent után, mikor a Csendnek vége lesz,
S az égi fény jelzi: megérkezett!
Advent alatt, ti földön élő emberek,
Kongassátok az elhallgatott szíveket,
Legyen csengés-bongás a föld terén át,
Úgy várjátok az örök Isten szent Fiát!
Mert jön, mert jön, mert nemsokára itt leszen,
Az ég fénylő csillagképében megjelen,
Advent után, mikor a Csendnek vége lesz,
S az égi fény jelzi: megérkezett!
Karácsony jön, hatalmas és titokzatos,
Kigyulladnak szívek, tüzek és csillagok,
Megtalálják Jézus Krisztust az emberek
S a békesség zászlója leng a föld felett,
Béke, öröm, szeretet és jóakarat
Játsszák el a karácsonyi himnuszokat,
S velük zengi a boldog föld az éneket:
Urunk, Szabadítónk, megérkezett!
Kárász Izabella
Fogadjátok tőlem szeretettel ezt a kis adventi dalt, biztosan ismerős lesz mindenkinek.
További szeretetben eltöltött adventi várakozással teli napokat kívánok mindenkinek:
2016. Advent december 13.
Kedves Házaskörösök
Én azt a rajtam végbement átalakulást osztom meg veletek amit én éltem át a karácsonyi időszakban gyermek koromtól napjainkig.
Gyermekként elsősorban nem szolt másról mint az ajándékok várásáról bár már akkor is sokat segítettem a fa díszítésében, aztán kamaszként jött a változás amire vissza gondolva nem töltenek el jó érzések itt jött el az az időszak amikor távolabb kerültem az ünnep hangulatától és már nem jelentett akkora örömet.
Végül a következő átalakulás ami a mai napig is tart igazán örömömre van ez akkor kezdődött amikor Erikával először ünnepeltünk együtt ekkor tudtam ismét vissza zökkenni az ünnepi hangulatban ennek fényét csak emelte mikor sorban megszülettek gyermekeink és volt kinek megmutatni az általunk is átélt örömöt.
Este mikor kigyúlnak a karácsonyi fények,
a gyermekkori álmok egy percre visszatérnek.
Ekkor a szemekben a szeretet fénye lángol,
s a gyertyafényénél még a csillag is táncol.
Mikor a fenyő illata megérinti szívünk,
ezen az estén, kicsit az álmokban is hiszünk.
Nem szeretnénk mást, csak boldogok lenni,
és másokért a szokottnál is többet tenni.
A rohanó világban megkoptak a fények,
halványak a hitek, és halványak a remények.
Nem szeretnénk mást, csak hinni a szóban,
őszintén szeretni, és bízni a jóban.
Őrizzük meg a karácsonyunk fényét,
S őrizzük a szeretetben való hitünk reményét.
Hisz ma este mink is gyermekek vagyunk,
s gyermeteg vágyainknak ma határt nem szabhatunk.
Szeretettel
József
Én azt a rajtam végbement átalakulást osztom meg veletek amit én éltem át a karácsonyi időszakban gyermek koromtól napjainkig.
Gyermekként elsősorban nem szolt másról mint az ajándékok várásáról bár már akkor is sokat segítettem a fa díszítésében, aztán kamaszként jött a változás amire vissza gondolva nem töltenek el jó érzések itt jött el az az időszak amikor távolabb kerültem az ünnep hangulatától és már nem jelentett akkora örömet.
Végül a következő átalakulás ami a mai napig is tart igazán örömömre van ez akkor kezdődött amikor Erikával először ünnepeltünk együtt ekkor tudtam ismét vissza zökkenni az ünnepi hangulatban ennek fényét csak emelte mikor sorban megszülettek gyermekeink és volt kinek megmutatni az általunk is átélt örömöt.
Este mikor kigyúlnak a karácsonyi fények,
a gyermekkori álmok egy percre visszatérnek.
Ekkor a szemekben a szeretet fénye lángol,
s a gyertyafényénél még a csillag is táncol.
Mikor a fenyő illata megérinti szívünk,
ezen az estén, kicsit az álmokban is hiszünk.
Nem szeretnénk mást, csak boldogok lenni,
és másokért a szokottnál is többet tenni.
A rohanó világban megkoptak a fények,
halványak a hitek, és halványak a remények.
Nem szeretnénk mást, csak hinni a szóban,
őszintén szeretni, és bízni a jóban.
Őrizzük meg a karácsonyunk fényét,
S őrizzük a szeretetben való hitünk reményét.
Hisz ma este mink is gyermekek vagyunk,
s gyermeteg vágyainknak ma határt nem szabhatunk.
Szeretettel
József
2016. Advent december 14.
Kedves Házaskörösök!
Elnézést, hogy csak így az esti órákban, de végre ide értem a géphez...
Mikor gyermek voltam szüleim varázslatot sejtettek a csilingeléssel és a furcsa mód felvillanó karácsonyfa izzósorral. Sajnos igen hamar rájöttünk, hogy a "varázslat" mitől-kitől származik, így a karácsonyi várakozás erről az oldalról korán megszűnt, pontosabban redukálódott az ajándékokra. (azért nem rossz élmény, csak visszagondolva sajnálatos, hogy hamar fény derült az igazságra)
Áron első karácsonyán megbeszéltük, hogy a karácsonyfát együtt díszítjük, az ajándékokat mi adjuk, mert szeretjük egymást, csak azok "mozgatása" nem a mi feladatunk (hogy picit rejtélyes is legyen a gyermeknek).
Azóta advent alatt azt várjuk mikor megyünk együtt fát venni, hogy állítjuk fel, (nem feltétlenül 24-én inkább 1-2 nappal korábban), mikor díszítjük fel a házat, mikor sütjük a mézes kalácsot.
Mikor pár éve olvastam Szabó Magda Ókút című művét megfogalmazódott bennem: ez pont olyan lehetett, mint amilyet én szeretnék a gyerekek lelkébe itatni, ami elkíséri egész életükön, hogy advent és karácsony valóban a szeretetről szóljon. Fogadjátok szeretettel:
"Az ünnepek közt a legpompázatosabb a karácsony volt, úgy szerettem várni a közeledését, mikor elmúlt a Mikulás piros lángolása (a főutcán gyermek nagyságú csokoládépüspökök álltak a kirakatokban, mögöttük krampusz leselkedett, puttony a hátán, szigony a kezében), villogni kezdtek a boltok mind. Minden megszépült, elvesztette hétköznapi közszükségleti jellegét, szokatlanná, sőt, pompázatossá vált.
Férfikesztyűk, fantáziátlan alsónadrágok csinos dobozokba kerültek, üvegharangocska, angyalhaj fénylett rajtuk, s a legegyszerűbb zokni vagy pamutzsebkendő is megszépült a körbefutó ezüstboától. Minél közelebb kerültünk az ünnephez, annál sürgetőbb volt bennem a vágy, hogy lássam külső jeleit, délutánonként csak mentem-mentem anyám kezébe kapaszkodva, mint egy megszállott, amerre a főutca fényei csaltak.
A mi házunkban nem angyalt vártak legkisebb koromban sem.
Nagyapám szigorú pap volt, apámat úgy nevelte, hogy kisfiúként is tudja: a karácsony a szeretet ünnepe ugyan, ám a fenyőfával, ajándékokkal érkező Bambino-Jézuska fogalma összebékíthetetlen Jézus magasztos alakjával, és a karácsony semmit nem veszít a ragyogásából, ha hús-vér emberek gyújtják meg a fényeit, nem mennyei kezek. Apám így szokta meg, így plántálta át a maga otthonába, s talán sosem realizálta, mekkora örömet szerzett nekem ezzel. Micsoda büszke és boldogító érzés volt, mikor ott kopogtam a jeges utcán, mentem vele karácsonyfát venni, szagolgattam, öleltem, simogattam, s előre láttam, még ott, a piacon, amint majd feláll fektéből, megrázza magát, sziporkázni kezd a szobában. Külön boldogság volt, hogy láthattam kialakulni végleges formáját, hogy díszíthettem, dolgozhattam rajta. Kevés ért fel későbbi élményeim között azoknak a délutánoknak az elragadtatásával, mikor az asztal körül ültünk valamennyien, diót aranyoztunk aranyfüsttel, papírláncot ragasztottunk apám ügyes keze útmutatása mellett, vattapelyheket fűztünk cérnára, s hintettünk meg ragacsos ezüstporral. Engem karácsony estéjén nem csukott ajtószárnyak mögül kihangzó csengőszó hívott be a szikrázó fához, ott állhattam, mikor anyám meggyújtotta a gyertyákat, a csillagszórót, s érezhettem, hogy a semmiből, a papír-ezüstszál-üveggömb élettelenségből, egy feldíszített fa fényei között hogy lesz csakugyan ünnep, a családé, az otthonunké, a biztonságé.
Megvoltak a magunk sajátos szokásai. Anyám minden süteményt jóval hamarabb megsütött, mint megjött volna az ünnep, nagy papírdobozba borította, s kinn hagyta a tüllajtós kamaraszekrényben, amelyből karácsonyig az utolsó szemig mindent kiettünk, dacosan lázadva az ünnep minden olyan megfogalmazása ellen, hogy ahhoz valamifajta, pláne rituális étel szükséges. ,,A karácsony — mondta apám — lelkiállapot, nem étkezés." Nem is volt nálunk szentestére egy falat sütemény se már, mikor boldog ünnepeket kívánni mentünk ünnep első napján, minden háziasszony elragadtatva nézett bennünket, mert mi voltunk az egyedüli vendégek, akik rávetették magukat a bejglire, és boldogan felfalták, amit elibük raktak. Gyönyörű karácsonyaink voltak, író szüleim játékos kedvét viselték magukon; nem ajándékok, inkább jellegük, szagok, hangulatok emléke rögzült bennem, fény, sziporkázó ezüst meg pattogó kályhatűz apró neszei a kemény december ragyogásában. Odakinn, mint valami orgona, mereszti öles jégcsap sípjait az eresz, a szél tép ajtót-ablakot, marokra fogja a havat, górálja az üveget, apám a fa alatt Krisztus urunknak áldott születéséről énekel, ezermester kezével betlehemet fabrikál, kifaragja a szent családot puha fenyőfából, s gyöngéd ujjakkal vattaágyat vet a pici Jézusnak, akinek jászlát tehénkék és szamárkák szagolgatják."
Szeretettel:
Erika
Elnézést, hogy csak így az esti órákban, de végre ide értem a géphez...
Mikor gyermek voltam szüleim varázslatot sejtettek a csilingeléssel és a furcsa mód felvillanó karácsonyfa izzósorral. Sajnos igen hamar rájöttünk, hogy a "varázslat" mitől-kitől származik, így a karácsonyi várakozás erről az oldalról korán megszűnt, pontosabban redukálódott az ajándékokra. (azért nem rossz élmény, csak visszagondolva sajnálatos, hogy hamar fény derült az igazságra)
Áron első karácsonyán megbeszéltük, hogy a karácsonyfát együtt díszítjük, az ajándékokat mi adjuk, mert szeretjük egymást, csak azok "mozgatása" nem a mi feladatunk (hogy picit rejtélyes is legyen a gyermeknek).
Azóta advent alatt azt várjuk mikor megyünk együtt fát venni, hogy állítjuk fel, (nem feltétlenül 24-én inkább 1-2 nappal korábban), mikor díszítjük fel a házat, mikor sütjük a mézes kalácsot.
Mikor pár éve olvastam Szabó Magda Ókút című művét megfogalmazódott bennem: ez pont olyan lehetett, mint amilyet én szeretnék a gyerekek lelkébe itatni, ami elkíséri egész életükön, hogy advent és karácsony valóban a szeretetről szóljon. Fogadjátok szeretettel:
"Az ünnepek közt a legpompázatosabb a karácsony volt, úgy szerettem várni a közeledését, mikor elmúlt a Mikulás piros lángolása (a főutcán gyermek nagyságú csokoládépüspökök álltak a kirakatokban, mögöttük krampusz leselkedett, puttony a hátán, szigony a kezében), villogni kezdtek a boltok mind. Minden megszépült, elvesztette hétköznapi közszükségleti jellegét, szokatlanná, sőt, pompázatossá vált.
Férfikesztyűk, fantáziátlan alsónadrágok csinos dobozokba kerültek, üvegharangocska, angyalhaj fénylett rajtuk, s a legegyszerűbb zokni vagy pamutzsebkendő is megszépült a körbefutó ezüstboától. Minél közelebb kerültünk az ünnephez, annál sürgetőbb volt bennem a vágy, hogy lássam külső jeleit, délutánonként csak mentem-mentem anyám kezébe kapaszkodva, mint egy megszállott, amerre a főutca fényei csaltak.
A mi házunkban nem angyalt vártak legkisebb koromban sem.
Nagyapám szigorú pap volt, apámat úgy nevelte, hogy kisfiúként is tudja: a karácsony a szeretet ünnepe ugyan, ám a fenyőfával, ajándékokkal érkező Bambino-Jézuska fogalma összebékíthetetlen Jézus magasztos alakjával, és a karácsony semmit nem veszít a ragyogásából, ha hús-vér emberek gyújtják meg a fényeit, nem mennyei kezek. Apám így szokta meg, így plántálta át a maga otthonába, s talán sosem realizálta, mekkora örömet szerzett nekem ezzel. Micsoda büszke és boldogító érzés volt, mikor ott kopogtam a jeges utcán, mentem vele karácsonyfát venni, szagolgattam, öleltem, simogattam, s előre láttam, még ott, a piacon, amint majd feláll fektéből, megrázza magát, sziporkázni kezd a szobában. Külön boldogság volt, hogy láthattam kialakulni végleges formáját, hogy díszíthettem, dolgozhattam rajta. Kevés ért fel későbbi élményeim között azoknak a délutánoknak az elragadtatásával, mikor az asztal körül ültünk valamennyien, diót aranyoztunk aranyfüsttel, papírláncot ragasztottunk apám ügyes keze útmutatása mellett, vattapelyheket fűztünk cérnára, s hintettünk meg ragacsos ezüstporral. Engem karácsony estéjén nem csukott ajtószárnyak mögül kihangzó csengőszó hívott be a szikrázó fához, ott állhattam, mikor anyám meggyújtotta a gyertyákat, a csillagszórót, s érezhettem, hogy a semmiből, a papír-ezüstszál-üveggömb élettelenségből, egy feldíszített fa fényei között hogy lesz csakugyan ünnep, a családé, az otthonunké, a biztonságé.
Megvoltak a magunk sajátos szokásai. Anyám minden süteményt jóval hamarabb megsütött, mint megjött volna az ünnep, nagy papírdobozba borította, s kinn hagyta a tüllajtós kamaraszekrényben, amelyből karácsonyig az utolsó szemig mindent kiettünk, dacosan lázadva az ünnep minden olyan megfogalmazása ellen, hogy ahhoz valamifajta, pláne rituális étel szükséges. ,,A karácsony — mondta apám — lelkiállapot, nem étkezés." Nem is volt nálunk szentestére egy falat sütemény se már, mikor boldog ünnepeket kívánni mentünk ünnep első napján, minden háziasszony elragadtatva nézett bennünket, mert mi voltunk az egyedüli vendégek, akik rávetették magukat a bejglire, és boldogan felfalták, amit elibük raktak. Gyönyörű karácsonyaink voltak, író szüleim játékos kedvét viselték magukon; nem ajándékok, inkább jellegük, szagok, hangulatok emléke rögzült bennem, fény, sziporkázó ezüst meg pattogó kályhatűz apró neszei a kemény december ragyogásában. Odakinn, mint valami orgona, mereszti öles jégcsap sípjait az eresz, a szél tép ajtót-ablakot, marokra fogja a havat, górálja az üveget, apám a fa alatt Krisztus urunknak áldott születéséről énekel, ezermester kezével betlehemet fabrikál, kifaragja a szent családot puha fenyőfából, s gyöngéd ujjakkal vattaágyat vet a pici Jézusnak, akinek jászlát tehénkék és szamárkák szagolgatják."
Szeretettel:
Erika
2016. Advent december 15.
...Jézus élete hihetetlen egyszerűségről árulkodik 2000 évvel ezelőtt akárcsak ma, az emberek választ kerestek gondjaikra, gyógyírt sebeikre Istenhez imádkoztak. „Uram, szólalj meg, adj választ”
Döbbenetes hogy az akkori embereknek kérdéseire milyen választ adott Isten.
Válasza harminc évnyi csendes nyugodt egyszerű názáreti élet volt
Persze erre mondhatjuk „miféle válasz ez „? Pedig ha a lelkünkbe nézünk érezzük, hogy mi sem vágyunk egyébre, mint nyugodt egyszerű otthonra, ahol családunkkal békében örömmel tudunk együtt élni.
Hiszem, hogyha Isten újra megtestesülne, Déván, Budapesten vagy bárhol, ma sem tenne egyebet, mint 2000 évvel ezelőtt: nyugodtam, szelíden, békésen élné az ő családi életét, becsületes munkával keresné kenyerét szülőföldjén. A nyugodt szeretetteljes élet a legfontosabb, a legértékesebb.
Az otthon, a szülőföld szeretetét Isten ültette belénk, mert ez az a hely, ahol életet kaptunk, Kibontakoztunk, emberré váltunk.
Felnőttként büszkén mondjuk házastársunknak: bár mindenütt jó, de legjobb mégis otthon kedvesem melletted és veled …
Beszkennelem nektek - kedves házaskörösök a Böjte Csaba könyv borítóját Családom fiú tagjaitól kaptam a múlt karácsonyra. Azóta rendszeresen olvasunk belőle épülünk a szép gondolatai
Abrókné Ildikó
2016. Advent december 16.
Egy csillag története
A világmindenség teremtésekor az Úristen összegyűjtötte a csillagokat. Köztük volt a mi napunk is. Végignézett a nyüzsgő sokaságon és beszédet intézett hozzájuk:
- Figyeljetek rám! - kezdte. - Gondjaitokra bízom a teremtett világot. Mindegyikteknek adok néhány bolygót. Az lesz a feladatotok, hogy kiárasszátok a fényt, a meleget ezekre a bolygókra, s ezáltal ott élet sarjadjon. Legyenek rajtuk növények, állatok, emberek, mindenféle élőlények nagy változatosságban, gazdagságban.
Ekkor Isten elé járultak a csillagok, s mind kapott a bolygókból, amivel tele volt a zsebe. Kisebb csillagocskák egy-két bolygót, nagyobbacskák ötöt-tízet, óriáscsillagok száz bolygót. Ezután az Úr elhelyezte őket a világmindenségben, ahol jó nagy hely van, elfértek mind. A gondjaikra bízott bolygók pedig ott keringtek körülöttük. De élet még nem volt rajtuk, sivár, kopár volt valamennyi. Akadtak csillagok, amik jó helyre kerültek, ahol nem volt nagyon hideg, némi víz is csillogott a bolygóikon elszórt tócsákban, mások viszont ott dideregtek az Univerzum csücskén, sanyarú körülmények közt. Különbözőképpen indult az életük.
Telt-múlt az idő. Évezredek jöttek-mentek, bizony egymillió év is elmúlt, s a csillagok közt versengés támadt. Némelyikük már négy-öt bolygóján is fel tudott mutatni valami életet. Akadt, ahol már nőtt a petrezselyem, a másikon virágok nyíltak, sőt akadt olyan csillag, amelyiknek legközelebbi bolygóján már az első hangya is megjelent!
Aztán, ahogy tovább teltek az évmilliók, ezek a csillagok elhatározták, hogy százezer évente összegyűlnek, mindenki megmutatja, milyen előrelépést tett az elmúlt időszakban, és akik semmilyen életet nem tudnak fakasztani, azokat megbüntetik, mert rossz csillagok; elveszik a bolygóikat, s magányos, kóbor vándorrá kell lenniük. Otthontalanul, üstökösként járják majd a mindenség útjait.
Az Univerzum szélén volt egy egészen kicsike csillag. Erejét megfeszítve igyekezett ontani a fényt, a meleget, hogy három bolygóján élet sarjadjon, de nagyon nehéz dolga akadt: mindhárom bolygó olyan kis szerencsétlen volt. Néhány csepp víz árválkodott mindössze a felszínükön, egyébként csak mérgező gázok meg nagy kövek.
Jó szándékú társai figyelmeztették:
- Vigyázz, már csak ötven év és összeül a nagytanács, s ha nem mutatsz fel eredményt, kötheted a vándortarisznyát! No, megszeppent a kis csillag, s úgy elkezdte sugározni a meleget, hogy maga is beleizzadt. Nem is maradt el a gyümölcse! A legközelebbi bolygón egyik napról a másikra kinőtt a földből egy kaktusz. Volt nagy öröm!
Jó, jó, nem egy gyümölcsfa, csak holmi tüskés gumó, dehát az is valami! Nem nagy igényű, beéri azzal a pár csöpp vízzel, s ha ritkán is, de szép virágot bont. A kis csillag vigyázott rá, mint a szeme fényére. Büszke is volt. Jöhet már a nagytanács! Megmutatja, hogy ő nem mihaszna, lusta csillaga az égnek!
Már az első bimbó is megjelent a kaktuszon, amikor nagy baj történt. Azon a bolygón ugyanis működött egy mihaszna vulkán, s ez egyszer csak kitört, elborította izzó lávával a föld felszínét, és hamuvá égette a növényt: hiába a tüskék, nem tudott védekezni ellene. Elcsüggedt a kis csillag:
- Mi lesz velem? - sóhajtozott. - Senki sem hiszi majd el, hogy itt volt ez a növény.
Bizony így is lett. Letelt az ötven év, odaállították a tanács elé.
- Na, mutass fel valami eredményt!
Ő mondani kezdte a szomorú történetet, mesélt, de ezzel nem hatotta meg gőgös csillagtársait.
- Add át a bolygóidat! Nem vagy méltó arra, hogy gondjukat viseld! - parancsoltak rá, és felosztották egymás között a három bolygót, pedig nekik már tán ezer is volt akkoriban.
Elindult vándorútra a kis csillag. Még a könnyei is potyogtak, és csóvaként szegődtek a nyomába. Meddig vándorolt? Évekig, évszázadokig, évmilliókig? Annyi bizonyos, hogy egy szép napon megérkezett a mi naprendszerünkbe. Megcsodálta vakítóan világító Napunkat, megszámolta a bolygókat, jót nevetett a Mars vörös ábrázatán, gyönyörködött a Saturnus gyűrűjében, a távoli, pici Plútót pedig először észre sem vette. Legjobban azonban a harmadik bolygó tetszett meg neki. Kék színben pompázott. Óceánnyi víz volt rajta.
- Na - gondolta -, ezt megnézem közelebbről! Nézte a hegyeket, folyókat.
- Ügyes csillag lehet a gazdája - gondolta egy kicsi irigységgel a szívében -, hiszen itt mintha már a teremtés koronája, az ember is színre lépett volna.
Közel repült a bolygóhoz, ahogy csak bírt, csak arra vigyázott, hogy a nagy vonzerő le ne rántsa. Már látta az embereket parányi pontként mozogni odalent. Azok is észrevették őt. Hárman is fölnéztek az égre, meglátták, elcsodálkoztak. S azt is látta, hogy ez a három föltarisznyáz, s elindul a nyomába.
- Lassítok egy kicsit - gondolta a kis csillag -, nehogy nyomomat veszítsék - s szép lassan úszott az ég alján, minduntalan hátratekintve: követik-e még. Követték, bizony! S már nem is külön-külön, hanem együtt, mert ahogy egy irányban haladtak, egy éjjel egy útkereszteződésnél összetalálkoztak.
Így teltek a hetek. Lassan megváltozott a táj. Feltűnt egy város, majd egy kisebb falu, a szélén egy barlanggal. A kis csillag kíváncsi természetű volt, bekukkantott ide is. Elnyílt a szeme a csodálkozástól! A barlangban egy pici csecsemő feküdt állatok etetőjében, mellette egy fiatalasszony és egy férfi: biztosan a szülei. Állt ott még néhány jószág, lehelték a csöpp gyereket, hogy ne fázzék.
- Nagyon hideg lehet ott lent - vélte a kis csillag -, megállok itt egy órácskára, és adok nekik némi fényt, meleget. Le is táborozott az ég alján, észre sem vette, hogy követői, a vándorok is megérkeztek időközben. Hanem azt már hallotta, hogy valaki megszólítja őt, hatalmas, erős hangon, mintha az egész mindenség szózattal telt volna meg.
- Jól van, kis csillag, derék munkát végeztél! - dicsérte meg maga a Mindenség Ura. - Igaz, hogy a kaktuszodat elpusztította a vulkán, mégis többet tettél, mint a nagytanács leghatalmasabb csillagai együttvéve, mert te voltál az, aki megmutatta a világnak Fiam születését. Jöjj velem, most megjutalmazlak!
Isten a tenyerébe vette a csillagot, és elhelyezte országának közepébe, azóta is világít az ott élő embereknek és angyaloknak.
Karácsonyfán ajándék,
a szívekben béke,
de jó lenne, ha ebből
jutna egész évre."
(Juhász Magda)
|
2016. Advent december 17.
Kedves Házaskörösök!
A napokban olvastam egy érdekes írást Pál Feri atyától, nagyon szeretem , mert bölcs gondolatokat olyan humorral, derűvel ir le, amivel közel kerül az emberek szívéhez.
A napokban olvastam egy érdekes írást Pál Feri atyától, nagyon szeretem , mert bölcs gondolatokat olyan humorral, derűvel ir le, amivel közel kerül az emberek szívéhez.
2016. Advent december 18.
Kedves Házaskörösök!
Ürögdi Ferenc versét fogadjátok szeretettel:
Karácsonyi monológ
Kétezer éve nem kopott fényed.
Benned megújul a fáradt élet.
A jászolbölcső még ma is vonzó
És békességet gazdagon ontó!
Miért hát mégis, hogy nem kell kincsed?
Oldanál pedig sok-sok bilincset,
Oszlatnál ködöt, szülnéd a békét,
S élővé tennéd szívek reményét!
Karácsony Ura, bocsáss meg nékünk,
Hogy bár élő vagy- nélküled élünk.
Ihletnél, mégis nélküled járunk,
Nélküled nyomott s riadt az álmunk!
Ünneplünk ugyan, de mit ér a szavunk,
Ha hétköznapunkkal ellened vagyunk?!
Aranyunk, mirhánk, tömjénünk mit ér,
Ha hitet jótett csak néha kísér?
Karácsony Ura, könyörülj mégis,
Ne csak ítélkezz,- kegyelmezz, védj is!
Gloriád fényét igya be lelkünk,
Hogy ne halálra - életre menjünk!
Add, hogy szeretve s hűséggel járjunk,
Te légy az életünk, Te légy az álmunk!
Emeld a völgyet, törd le a szirtet,
S dicsőségedbe fogadj be minket!
Áldott adventi készülődést kívánok szeretettel: Mező László
Ürögdi Ferenc versét fogadjátok szeretettel:
Karácsonyi monológ
Kétezer éve nem kopott fényed.
Benned megújul a fáradt élet.
A jászolbölcső még ma is vonzó
És békességet gazdagon ontó!
Miért hát mégis, hogy nem kell kincsed?
Oldanál pedig sok-sok bilincset,
Oszlatnál ködöt, szülnéd a békét,
S élővé tennéd szívek reményét!
Karácsony Ura, bocsáss meg nékünk,
Hogy bár élő vagy- nélküled élünk.
Ihletnél, mégis nélküled járunk,
Nélküled nyomott s riadt az álmunk!
Ünneplünk ugyan, de mit ér a szavunk,
Ha hétköznapunkkal ellened vagyunk?!
Aranyunk, mirhánk, tömjénünk mit ér,
Ha hitet jótett csak néha kísér?
Karácsony Ura, könyörülj mégis,
Ne csak ítélkezz,- kegyelmezz, védj is!
Gloriád fényét igya be lelkünk,
Hogy ne halálra - életre menjünk!
Add, hogy szeretve s hűséggel járjunk,
Te légy az életünk, Te légy az álmunk!
Emeld a völgyet, törd le a szirtet,
S dicsőségedbe fogadj be minket!
Áldott adventi készülődést kívánok szeretettel: Mező László
2016. Advent december 19.
Kedves Házaskör!
"Kissé" megkésve küldöm egyik kedvenc novellám részletét.
Még messze voltam bármiféle megtéréstől, mikor középiskolás koromban olvastam és nagyon megtetszett. Néhány éve valamelyik szentendrei héten Ablonczy Tamás olvasta fel, nagyon jól, s újra megelevenedett az egész.
Bizony, ilyen az Isten, a mi Istenünk: odaül mellénk a szekérre - felismerjük? befogadjuk? "elszállásoljuk"? - a válasz, választás a miénk.
Ha időtök engedi, olvassátok el az egészet; a kiragadott részlet elég hosszú lett, de nem volt szívem rövidebbre vágni :-).
Sánta Ferenc: Isten a szekéren.
"...A lovak kaptatni kezdtek, és alig haladtak valamennyit fel a domboldalon, amikor a szekér derekából mocorgás hallatszott, és gyönge, fáradt sóhajtás, mint amikor letelepedve, helyére talált valaki.
A parasztnak megnyíltak a szemei, aztán lehunyta őket.
– Megbolondultam! Bizony isten, megbolondultam… – mondta és megállt. Megrándult karján a gyeplő, a lovak tettek még pár lépést, aztán megálltak. Megcsusszant a szekér, megfeszült a szerszám a lovakon.
– Megbolondultam… – mondta ismét a paraszt, aztán lassan, egészen lassan megfordult, s amikor szembe került a szekérrel, akkor ugyanolyan lassan felnyitotta a szemét.
Az öregember ott ült a helyén, ölében a tarisznya, rajta a kenyér, a kezében is egy kis darab, falatozott, és nagy nyugalommal nézett vissza a parasztra. Lábai kikandikáltak a szekérből, a bakancs fölött fehér kapcájának a csíkja, fölötte szürke, rojtosodott nadrág.
– A betyár szentségit… – mondta a paraszt, egészen száraz, elrekedő hangon.
Az öregember megtörte a kenyeret, és új falatot vett a szájába. Rápislogott a parasztra, aztán elfordult tőle, és nyugodtan nézett maga elé, az öreg emberek zavartalan, elmerülő tekintetével.
Telt, finom arca volt, de barna, mint a napon járóké. Csontjai erősek és kemények, simára feszítették a bőrt, mely a szemek sarkában apró ráncokba gazdagodott. A szája szelíd volt, mint a gyermeké, de két oldalról, mintha belevéstek volna, két mély, igen mély és erős vonás. A homloka magas és barázdált. Az öklei nagyok és átfonva az erek húrjaival, mint a parasztoké.
Felpillantott.
– Nem mehetnénk tovább?
A paraszt beakasztotta a gyeplőt a helyére.
– Azt kérdeztem, hogy kicsoda maga?
Az öregember sóhajtott, és maradék kenyerét visszatette a tarisznyájába.
– Rosszul emlékszik, mert nem kérdezte!
– Most kérdezem, hogy kicsoda maga?
Az öregember elkötötte a tarisznyáját, elhelyezte maga mellé a deszkára, aztán ránézett a parasztra, és azt mondta,
– Én vagyok az Isten!
Ott hagyta a tekintetét egy kis ideig a paraszt arcán, aztán elfordította az arcát a nap felé, és lehunyta a szemét.
– Mennyünk tovább!
A parasztnak tátva maradt a szája. Nézte az öregembert. Aztán feltolta a kalapot a homlokából, eltörölte a bajuszát, és összefogva az ostort, odalépett a szekér oldalához. Rátámaszkodott a szekérre. Egyik szemét behunyta, és csendesen így szólt.
– Ha nem sértem meg vele – nem mondaná meg még egyszer, hogy kicsoda maga?
Belógatta az ostort a szekérbe az öregember mellé.
– Szívesen – mondta az öregember, továbbra is hunyt szemekkel fordulva a napba. – Én vagyok az Isten!
– Aha…! – mondta a paraszt.
– Így van! – mondta az öregember.
– Mármint… az Isten.
– Az…
– Az Úristen…!
– Így is mondják! – mondta az öregember.
A paraszt rátette az állát a karjára – ott nyugodott a karja a szekéroldalon –, és megcsillant a szeme. Megtelt lassan derűvel az arca, és csendesen mondta, hangsúlyozva minden szót.
– Ez is valami! De… ha maga az Isten, akkor mit gondol, hogy én ki vagyok?
Az öregember felnyitotta a szemeit. Oldalt fordította kicsit a fejét, és rápillantott a paraszt arcára. Aztán visszafordult, és lehunyta újból a szemét.
– Maga… – mondta – Sánta Ferenc!
– No! – emelte fel gyorsan az állát a paraszt.
– Nem így van? – kérdezte az öreg.
A paraszt megsápadt.
– Maga azt honnan tudja?
– Mondtam: én vagyok az Isten!
– Az Isten?…
– Az Isten!
A paraszt behajolt a szekérbe, a fejét odatolta egészen az öregember arcához, aztán visszahúzta, és úgy nézte az öreget.
– Maga nem idevalósi! – mondta, és nézte egyre nagyobbra táguló szemekkel az öregembert. – Nem mehetnénk? – kérdezte az öregember.
A paraszt hátralépett, behunyta egy pillanatra a szemét, aztán ránézett az öregre.
– Hát… felőlem mehetünk éppenséggel!
Megvonta a vállát, és bizonytalanul vissza-visszapillantva előrement, kézbe vette a gyeplőt, és egyre odapillantva az öregemberre, felült a szekérre. Megcsapta a lovakat, és a szekér elindult.
„Kettőnk közül valaki hazudik – gondolta –, vagy én, vagy ő, de valaki megbolondult máma kettőnk közül. Honnan tudta a nevemet, ha soha nem láttam, olyan bizonyos, hogy nem láttam soha, és hogy nem erre a vidékre való, mint amennyire bizonyos, hogy itt ülök ezen a szekéren!”
– Nem ülne előre? – fordult hátra. – Tudja, ha megered a szekér itt a lejtőn, akkor igen erősen ráz, és nem hiszem, hogy jót tenne magának!
Az öreg nem nézett fel.
– Igaza van! De én inkább előremegyek a domb aljába, és ott várom, amíg leereszkednek…
„Így tűnt el az előbb is! – gondolta a paraszt. – S ha most előreengedem, akkor soha nem tudom meg, hogy kifajta szerzet, mert megteheti, hogy nem jön vissza…”
– Üljön csak előre! Megtartom a lovakat, és olyan szépen ereszkedünk majd, mintha vízen járnánk… Na, jöjjön csak!
Fel is állt, és húzta is már a pokrócot maga mellé, odaengedve a javát az öregnek.
– Na, jöjjön szépen…
Az öreg csendes szusszanással felemelkedett, kezébe vette a tarisznyáját, és átlépve az ülésen, letelepedett a paraszt mellé.
– Nagyon szeretem a tavaszt! – mondta
– Hát… – nézett rá oldalról a paraszt – szép is az, bár mindig ilyen idő lenne…
– Nem lehet! – mondta az öregember.
– Nem?
– Nem!
A paraszt ránézett: úgy mondja, mintha csakugyan rajta múlna, hogy lehet-e vagy sem! Egyébként igen nagy nézése van! Akkora, hogy ilyent még nem is láttam! A szava is komoly, és olyan a hangja, mint a nagyharang, megtelik vele az ember. Még meglehet, hogy valóban ő az Isten!
Megcsapta a lovakat.
– Mondja… igazat beszél maga?
– Hogy érti?
– Hát… hogy maga az Isten!
Az öregember ránézett. A szeme tiszta volt, és szomorú.
– Én vagyok!
Elnézett aztán a lovak fölött, és csak nézett előre, mintha egyedül lenne, és se paraszt, se szekér, se világ körülötte..."
A teljes novella elolvasható itt:
https://docs.google.com/document/d/1ZRVribKic9C-9EIU0H1gRAGful1U-MoLJ5fdA1Q-IJE/edit
Üdvözlettel: Dobráter Tibor
"Kissé" megkésve küldöm egyik kedvenc novellám részletét.
Még messze voltam bármiféle megtéréstől, mikor középiskolás koromban olvastam és nagyon megtetszett. Néhány éve valamelyik szentendrei héten Ablonczy Tamás olvasta fel, nagyon jól, s újra megelevenedett az egész.
Bizony, ilyen az Isten, a mi Istenünk: odaül mellénk a szekérre - felismerjük? befogadjuk? "elszállásoljuk"? - a válasz, választás a miénk.
Ha időtök engedi, olvassátok el az egészet; a kiragadott részlet elég hosszú lett, de nem volt szívem rövidebbre vágni :-).
Sánta Ferenc: Isten a szekéren.
"...A lovak kaptatni kezdtek, és alig haladtak valamennyit fel a domboldalon, amikor a szekér derekából mocorgás hallatszott, és gyönge, fáradt sóhajtás, mint amikor letelepedve, helyére talált valaki.
A parasztnak megnyíltak a szemei, aztán lehunyta őket.
– Megbolondultam! Bizony isten, megbolondultam… – mondta és megállt. Megrándult karján a gyeplő, a lovak tettek még pár lépést, aztán megálltak. Megcsusszant a szekér, megfeszült a szerszám a lovakon.
– Megbolondultam… – mondta ismét a paraszt, aztán lassan, egészen lassan megfordult, s amikor szembe került a szekérrel, akkor ugyanolyan lassan felnyitotta a szemét.
Az öregember ott ült a helyén, ölében a tarisznya, rajta a kenyér, a kezében is egy kis darab, falatozott, és nagy nyugalommal nézett vissza a parasztra. Lábai kikandikáltak a szekérből, a bakancs fölött fehér kapcájának a csíkja, fölötte szürke, rojtosodott nadrág.
– A betyár szentségit… – mondta a paraszt, egészen száraz, elrekedő hangon.
Az öregember megtörte a kenyeret, és új falatot vett a szájába. Rápislogott a parasztra, aztán elfordult tőle, és nyugodtan nézett maga elé, az öreg emberek zavartalan, elmerülő tekintetével.
Telt, finom arca volt, de barna, mint a napon járóké. Csontjai erősek és kemények, simára feszítették a bőrt, mely a szemek sarkában apró ráncokba gazdagodott. A szája szelíd volt, mint a gyermeké, de két oldalról, mintha belevéstek volna, két mély, igen mély és erős vonás. A homloka magas és barázdált. Az öklei nagyok és átfonva az erek húrjaival, mint a parasztoké.
Felpillantott.
– Nem mehetnénk tovább?
A paraszt beakasztotta a gyeplőt a helyére.
– Azt kérdeztem, hogy kicsoda maga?
Az öregember sóhajtott, és maradék kenyerét visszatette a tarisznyájába.
– Rosszul emlékszik, mert nem kérdezte!
– Most kérdezem, hogy kicsoda maga?
Az öregember elkötötte a tarisznyáját, elhelyezte maga mellé a deszkára, aztán ránézett a parasztra, és azt mondta,
– Én vagyok az Isten!
Ott hagyta a tekintetét egy kis ideig a paraszt arcán, aztán elfordította az arcát a nap felé, és lehunyta a szemét.
– Mennyünk tovább!
A parasztnak tátva maradt a szája. Nézte az öregembert. Aztán feltolta a kalapot a homlokából, eltörölte a bajuszát, és összefogva az ostort, odalépett a szekér oldalához. Rátámaszkodott a szekérre. Egyik szemét behunyta, és csendesen így szólt.
– Ha nem sértem meg vele – nem mondaná meg még egyszer, hogy kicsoda maga?
Belógatta az ostort a szekérbe az öregember mellé.
– Szívesen – mondta az öregember, továbbra is hunyt szemekkel fordulva a napba. – Én vagyok az Isten!
– Aha…! – mondta a paraszt.
– Így van! – mondta az öregember.
– Mármint… az Isten.
– Az…
– Az Úristen…!
– Így is mondják! – mondta az öregember.
A paraszt rátette az állát a karjára – ott nyugodott a karja a szekéroldalon –, és megcsillant a szeme. Megtelt lassan derűvel az arca, és csendesen mondta, hangsúlyozva minden szót.
– Ez is valami! De… ha maga az Isten, akkor mit gondol, hogy én ki vagyok?
Az öregember felnyitotta a szemeit. Oldalt fordította kicsit a fejét, és rápillantott a paraszt arcára. Aztán visszafordult, és lehunyta újból a szemét.
– Maga… – mondta – Sánta Ferenc!
– No! – emelte fel gyorsan az állát a paraszt.
– Nem így van? – kérdezte az öreg.
A paraszt megsápadt.
– Maga azt honnan tudja?
– Mondtam: én vagyok az Isten!
– Az Isten?…
– Az Isten!
A paraszt behajolt a szekérbe, a fejét odatolta egészen az öregember arcához, aztán visszahúzta, és úgy nézte az öreget.
– Maga nem idevalósi! – mondta, és nézte egyre nagyobbra táguló szemekkel az öregembert. – Nem mehetnénk? – kérdezte az öregember.
A paraszt hátralépett, behunyta egy pillanatra a szemét, aztán ránézett az öregre.
– Hát… felőlem mehetünk éppenséggel!
Megvonta a vállát, és bizonytalanul vissza-visszapillantva előrement, kézbe vette a gyeplőt, és egyre odapillantva az öregemberre, felült a szekérre. Megcsapta a lovakat, és a szekér elindult.
„Kettőnk közül valaki hazudik – gondolta –, vagy én, vagy ő, de valaki megbolondult máma kettőnk közül. Honnan tudta a nevemet, ha soha nem láttam, olyan bizonyos, hogy nem láttam soha, és hogy nem erre a vidékre való, mint amennyire bizonyos, hogy itt ülök ezen a szekéren!”
– Nem ülne előre? – fordult hátra. – Tudja, ha megered a szekér itt a lejtőn, akkor igen erősen ráz, és nem hiszem, hogy jót tenne magának!
Az öreg nem nézett fel.
– Igaza van! De én inkább előremegyek a domb aljába, és ott várom, amíg leereszkednek…
„Így tűnt el az előbb is! – gondolta a paraszt. – S ha most előreengedem, akkor soha nem tudom meg, hogy kifajta szerzet, mert megteheti, hogy nem jön vissza…”
– Üljön csak előre! Megtartom a lovakat, és olyan szépen ereszkedünk majd, mintha vízen járnánk… Na, jöjjön csak!
Fel is állt, és húzta is már a pokrócot maga mellé, odaengedve a javát az öregnek.
– Na, jöjjön szépen…
Az öreg csendes szusszanással felemelkedett, kezébe vette a tarisznyáját, és átlépve az ülésen, letelepedett a paraszt mellé.
– Nagyon szeretem a tavaszt! – mondta
– Hát… – nézett rá oldalról a paraszt – szép is az, bár mindig ilyen idő lenne…
– Nem lehet! – mondta az öregember.
– Nem?
– Nem!
A paraszt ránézett: úgy mondja, mintha csakugyan rajta múlna, hogy lehet-e vagy sem! Egyébként igen nagy nézése van! Akkora, hogy ilyent még nem is láttam! A szava is komoly, és olyan a hangja, mint a nagyharang, megtelik vele az ember. Még meglehet, hogy valóban ő az Isten!
Megcsapta a lovakat.
– Mondja… igazat beszél maga?
– Hogy érti?
– Hát… hogy maga az Isten!
Az öregember ránézett. A szeme tiszta volt, és szomorú.
– Én vagyok!
Elnézett aztán a lovak fölött, és csak nézett előre, mintha egyedül lenne, és se paraszt, se szekér, se világ körülötte..."
A teljes novella elolvasható itt:
https://docs.google.com/document/d/1ZRVribKic9C-9EIU0H1gRAGful1U-MoLJ5fdA1Q-IJE/edit
Üdvözlettel: Dobráter Tibor
2016. Advent december 20.
Kedves Házaskörösök!
Fogadjátok tőlem szeretettel ezt a norvég mesét advent alkalmából:
A HÁROM FA LEGENDÁJA
Hol volt. hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs. ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.
Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. „Szeretnék kincsesláda lenni!” kiáltott fel. „Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!”
A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. „Jó volna büszke hajónak lenni” – sóhajtotta – „átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!”
A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. „Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről” – mondta. „Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!”
Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.
Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: „Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.” És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. „Most lesz belőlem az a szép kincsesláda” – gondolta a fa – „csodás kincseket kapok majd.”
A másik favágó a második fát szemelte ki. „Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. „Végre átszelem a tengert!” – gondolta. „Büszke hajó leszek, királyoknak való!”
A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. „Nekem bármelyik fa megteszi” – mormogta.
Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.
A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.
A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. „Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.”
Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.
De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. „Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!” – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. „Ez a jászol a legjobb hely neki” – mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.
Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: „Csend!” – és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.
Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.
A HÁROM FA LEGENDÁJA
Hol volt. hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs. ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.
Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. „Szeretnék kincsesláda lenni!” kiáltott fel. „Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!”
A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. „Jó volna büszke hajónak lenni” – sóhajtotta – „átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!”
A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. „Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről” – mondta. „Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!”
Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.
Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: „Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.” És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. „Most lesz belőlem az a szép kincsesláda” – gondolta a fa – „csodás kincseket kapok majd.”
A másik favágó a második fát szemelte ki. „Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. „Végre átszelem a tengert!” – gondolta. „Büszke hajó leszek, királyoknak való!”
A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. „Nekem bármelyik fa megteszi” – mormogta.
Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.
A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.
A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. „Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.”
Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.
De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. „Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!” – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. „Ez a jászol a legjobb hely neki” – mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.
Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: „Csend!” – és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.
Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.
2016. Advent december 21.
Két gondolat:
A Tükör törvényei:
1; Minden, amit a másikban kritizálok - ami ellen harcolok -, az bennem van.
2; Mindaz, amit a másik személy rajtam kritizál - és azt sértőnek találom -, az nincs feldolgozva bennem.
3; Minden, amit a többiek kritizálnak bennem, harcolnak ellene, meg akarják változtatni - és, ha ez engem nem sért -, akkor az az Ő feldolgozatlan problémájuk, tökéletlenségük, melyet rám vetítenek, mert nem tudnak szembenézni vele önmagukban.
4; Minden, amit én a másikban szeretek, az bennem is megvan, magamban szeretem, mert felismerem magam a másik személyében, mivel az egylényegűségünk mutatkozik meg.
"Ha azt gondolod, hogy minden valaki más hibája, akkor sokat fogsz szenvedni. Amikor rájössz, hogy minden Önmagadból ered, akkor megismered mind a békét, mind az örömöt."
(Dalai Láma)
"Egy nap egy gazdag ember adott egy kosár szemetet
egy szegény embernek. A szegény ember elmosolyodott,
és elment a kosarakkal, kiürítette, megmosta és
feltöltötte gyönyörű virágokkal, visszament a gazdag
emberhez, és visszaadta neki. A gazdag ember
meglepődött és azt kérdezte: Miért adsz nekem szép
virágokat ha én szemetet adtam neked?
A szegény ember így válaszolt:
Mindenki azt ad, ami a szívében
van."
1; Minden, amit a másikban kritizálok - ami ellen harcolok -, az bennem van.
2; Mindaz, amit a másik személy rajtam kritizál - és azt sértőnek találom -, az nincs feldolgozva bennem.
3; Minden, amit a többiek kritizálnak bennem, harcolnak ellene, meg akarják változtatni - és, ha ez engem nem sért -, akkor az az Ő feldolgozatlan problémájuk, tökéletlenségük, melyet rám vetítenek, mert nem tudnak szembenézni vele önmagukban.
4; Minden, amit én a másikban szeretek, az bennem is megvan, magamban szeretem, mert felismerem magam a másik személyében, mivel az egylényegűségünk mutatkozik meg.
"Ha azt gondolod, hogy minden valaki más hibája, akkor sokat fogsz szenvedni. Amikor rájössz, hogy minden Önmagadból ered, akkor megismered mind a békét, mind az örömöt."
(Dalai Láma)
2016. Advent december 22.
Kedves Házaskörösök!
Nehezen döntöttem el, mit írhatnék, aztán eszembe jutott sok kedves gondolat, amit a gyerekek mondtak, amikor beszélgetőkörben mindenki elmondhatta mivel lehet készülni a Karácsonyra.
Minden nap arra kell gondolnunk, hogy kinek tudnánk valami jót tenni a mai napon, ha sikerül, ettől valahogy minden a helyére kerül, akkor áldott lesz a várakozás és a lelkünk is készül, ünneplőbe öltözik...
Egy nagy kedvencemet (Ady Endre Karácsonyi rege) szeretném megosztani veletek és ezzel kívánnék mindenkinek áldott, szép ünnepet!
Szeretettel:
B.J.Éva
Nehezen döntöttem el, mit írhatnék, aztán eszembe jutott sok kedves gondolat, amit a gyerekek mondtak, amikor beszélgetőkörben mindenki elmondhatta mivel lehet készülni a Karácsonyra.
Minden nap arra kell gondolnunk, hogy kinek tudnánk valami jót tenni a mai napon, ha sikerül, ettől valahogy minden a helyére kerül, akkor áldott lesz a várakozás és a lelkünk is készül, ünneplőbe öltözik...
Egy nagy kedvencemet (Ady Endre Karácsonyi rege) szeretném megosztani veletek és ezzel kívánnék mindenkinek áldott, szép ünnepet!
Szeretettel:
B.J.Éva
2016. Advent december 23.
Kedves Házaskörösök!
Egy pár gondolatot írnék én is. Zakariás történetéből emelnék ki pár gondolatot.
Ez a szép karácsonyi előtörténet azt mutatja, hogy ennek a világnak van gazdája,
aki mindent eltervez, és megvalósít. Mindent a mi érdekünkben cselekszik, mozgató-
rugója a szeretet. Még ha ezt mi sokáig nem is látjuk, mint Zakariás. Istennek fontosak a hűséges, őt szerető, a szolgálatot alázattal végző követői. Meghallgatja őket és cselekszik, nem akkor amikor Zakariásék gondolják, de a megoldás nem marad el.
Ha kell, angyalfejedelmeket mozgósít, és ott tesz csodát, ahol az ember el sem tudja
képzelni. Így érkezik meg a csoda, a sokak által megvetett, életük alkonya felé járó idősödő házaspárhoz.
Ez a történet meggyőzött újra arról, hogy Isten irányítja, mozgatja a mi kis életünk eseményeit is, megvan a terve, megvannak az eszközei, és megvan a hatalma arra, hogy ezeket megvalósítja a mi életünkbe is.
Így csodaváró, kegyelem teljes bizakodó adventet kívánunk: Márti és Kálmán
Egy pár gondolatot írnék én is. Zakariás történetéből emelnék ki pár gondolatot.
Ez a szép karácsonyi előtörténet azt mutatja, hogy ennek a világnak van gazdája,
aki mindent eltervez, és megvalósít. Mindent a mi érdekünkben cselekszik, mozgató-
rugója a szeretet. Még ha ezt mi sokáig nem is látjuk, mint Zakariás. Istennek fontosak a hűséges, őt szerető, a szolgálatot alázattal végző követői. Meghallgatja őket és cselekszik, nem akkor amikor Zakariásék gondolják, de a megoldás nem marad el.
Ha kell, angyalfejedelmeket mozgósít, és ott tesz csodát, ahol az ember el sem tudja
képzelni. Így érkezik meg a csoda, a sokak által megvetett, életük alkonya felé járó idősödő házaspárhoz.
Ez a történet meggyőzött újra arról, hogy Isten irányítja, mozgatja a mi kis életünk eseményeit is, megvan a terve, megvannak az eszközei, és megvan a hatalma arra, hogy ezeket megvalósítja a mi életünkbe is.
Így csodaváró, kegyelem teljes bizakodó adventet kívánunk: Márti és Kálmán
2016. Advent december 24.
Kedves Barátaim!
Jézus Krisztus megszületését ünnepeljük ma.
Rám került a sor az adventi üzenetek küldésében. Én egy személyes emlékemet szeretném megosztani Veletek:
„Békesség a messze és közel valóknak!” Ézs.57:19
Ezt az igét pontosan 30 évvel ezelőtt, 1986. december 24-én kaptam. Előtte, december 11-én pénteken, Édesapám leutazott a 13 éves öcsémmel Balatonra, a hétvégére. Szombaton valami megmagyarázhatatlan sírás tört rám, belebújtam a fotelbe, mintha erős karok ölelésében lettem volna, és nem tudtam miért, de hosszasan, kétségbeesetten sírtam… Vasárnap, december 13-án kinn voltam Rózsatéren. Délután „presbi” volt, az ifinek egy kis, felelős csoportja ült össze beszélgetni, tervezgetni. A végén közösen imádkoztunk, és én azt kértem, hogy ez a Karácsony más legyen, mint az eddigi megszokott, hajszolt Karácsonyok. Hazaérve nem láttam Édesapám autóját a ház előtt. Aggódni kezdtem, mert nagy havazás volt és Édesapám törött kézzel vezetett. A lakásban nagy volt a felfordulás, keresztanyámék is ott voltak. Akkor tudtam meg, hogy Édesapám Ausztriába disszidált és magával vitte az öcsémet is. Hirtelen összedőlt a világ. Zokogva fúrtam a fejem a szekrénybe, Édesapám ruhái közé hogy érezzem az illatát. Hetekig az ő pulóvereit viseltem. Ott maradtunk hárman Édesanyámmal és a húgommal.
Ez az Advent és Karácsony tényleg „más” lett. Egyszerűbb, fájdalmasabb, csendesebb. Nem sokkal Szenteste előtt megtaláltam az öcsém fiókjában a számunkra megvásárolt karácsonyi ajándékokat. Azóta nem tudok hetekkel, hónapokkal Karácsony előtt vásárolni. Mindig attól félek, velem lesz-e az, akinek ajándékot veszek?... Ezért hagyom mindig az utolsó pillanatra…
De 24-én valahogy kezembe került ez az igés lap: „Békesség a messze és közel valóknak!” És akkor valóban megkaptam a békesség kegyelmét. Egyszer csak megértettem azt az igét is, hogy „Az Isten békessége, amely minden emberi értelmet felülhalad…” mit jelent. És nagyon erősen imádkoztam a „messze valókért” is, hogy nekik is békességük legyen. Hiszen nekik sem lehetett könnyű egy idegen országban, idegenek között ünnepelni. De soha nem haragudtam az Édesapámra. Elfogadtam a döntését. Bár nagyon fájt, és nagyon hiányzik a mai napig. Az öcsémtől való elszakadás is fájdalmas volt. Neki egy kicsit már anyja voltam, 7 évvel fiatalabb nálam. De azt éreztem, hogy Isten békességében egyek lehetünk, akárhol is vagyunk a világban. Hálát adhattam azért, hogy élnek, nincs bajuk, nem balesetet szenvedtek a hóesésben. Ezt nekik is megírtam, amikor már elkezdtünk levelezni. És jó volt érezni, hogy működik a távolság ellenére a lelki közösség. (egy év múlva Amerikába költöztek. A 30 év alatt kétszer találkoztam Édesapámmal, négyszer az öcsémmel..)
Azon a Karácsonyon ettől az igétől valahogy feloldódott a sokkhatás után belém merevedett fájdalom. Valahogy könnyebb lett a lelkem, nem volt annyira fájdalmas a Szenteste. Valóban megtapasztaltam Isten szó szerint határtalan, országhatárokon is átívelő békességét.
Azt is megértettem, hogy a BÉKESSÉG a KEGYELEM ajándéka. Hiába erőlködünk, hiába akarjuk nagyon, az igazi, mély, lelki békét Isten kegyelméből kaphatjuk meg. Ezért persze mi is tehetünk. Egyrészt imádkozhatunk, kérhetjük ezt a kegyelmi állapotot. Másrészt, ha békében tudunk lenni Istennel, önmagunkkal, akkor tudunk másokkal is igazi, őszinte, szeretetteli békében lenni. A békesség egyik legfontosabb előfeltétele a szeretet. Isten szeretete megtestesülését ünnepeljük ma. Ez a szeretet hozta el a világba, az életünkbe az igazi, Istentől való békességet. Nem csak az ideig-óráig tartó nyugalmat, hanem a szeretet békességét.
Azért írtam ezt le Nektek, mert tudom, hogy vannak olyanok, akik nincsenek együtt ma a szeretteikkel. Nem csak a távolság, hanem fájdalmas veszteségek miatt. Van, akit elvesztettünk, van, akiknek nagy gyermekei már nem együtt ünnepelnek a családdal. Ez az ige közel hozza a távol levőket, azokat, akikkel ma nem tudunk találkozni. Létezik békesség kilométerek, dimenziók között is, „lélektől, lélekig”.
Ezt kívánom Nektek ma, hogy az Isten mindent felülmúló és legmélyebbre ható békessége legyen a Tiétek és Családotoké Isten mérhetetlen szeretete és kegyelme által!
Áldott ünneplést kívánok!
Szeretettel: Kati
Jézus Krisztus megszületését ünnepeljük ma.
Rám került a sor az adventi üzenetek küldésében. Én egy személyes emlékemet szeretném megosztani Veletek:
„Békesség a messze és közel valóknak!” Ézs.57:19
Ezt az igét pontosan 30 évvel ezelőtt, 1986. december 24-én kaptam. Előtte, december 11-én pénteken, Édesapám leutazott a 13 éves öcsémmel Balatonra, a hétvégére. Szombaton valami megmagyarázhatatlan sírás tört rám, belebújtam a fotelbe, mintha erős karok ölelésében lettem volna, és nem tudtam miért, de hosszasan, kétségbeesetten sírtam… Vasárnap, december 13-án kinn voltam Rózsatéren. Délután „presbi” volt, az ifinek egy kis, felelős csoportja ült össze beszélgetni, tervezgetni. A végén közösen imádkoztunk, és én azt kértem, hogy ez a Karácsony más legyen, mint az eddigi megszokott, hajszolt Karácsonyok. Hazaérve nem láttam Édesapám autóját a ház előtt. Aggódni kezdtem, mert nagy havazás volt és Édesapám törött kézzel vezetett. A lakásban nagy volt a felfordulás, keresztanyámék is ott voltak. Akkor tudtam meg, hogy Édesapám Ausztriába disszidált és magával vitte az öcsémet is. Hirtelen összedőlt a világ. Zokogva fúrtam a fejem a szekrénybe, Édesapám ruhái közé hogy érezzem az illatát. Hetekig az ő pulóvereit viseltem. Ott maradtunk hárman Édesanyámmal és a húgommal.
Ez az Advent és Karácsony tényleg „más” lett. Egyszerűbb, fájdalmasabb, csendesebb. Nem sokkal Szenteste előtt megtaláltam az öcsém fiókjában a számunkra megvásárolt karácsonyi ajándékokat. Azóta nem tudok hetekkel, hónapokkal Karácsony előtt vásárolni. Mindig attól félek, velem lesz-e az, akinek ajándékot veszek?... Ezért hagyom mindig az utolsó pillanatra…
De 24-én valahogy kezembe került ez az igés lap: „Békesség a messze és közel valóknak!” És akkor valóban megkaptam a békesség kegyelmét. Egyszer csak megértettem azt az igét is, hogy „Az Isten békessége, amely minden emberi értelmet felülhalad…” mit jelent. És nagyon erősen imádkoztam a „messze valókért” is, hogy nekik is békességük legyen. Hiszen nekik sem lehetett könnyű egy idegen országban, idegenek között ünnepelni. De soha nem haragudtam az Édesapámra. Elfogadtam a döntését. Bár nagyon fájt, és nagyon hiányzik a mai napig. Az öcsémtől való elszakadás is fájdalmas volt. Neki egy kicsit már anyja voltam, 7 évvel fiatalabb nálam. De azt éreztem, hogy Isten békességében egyek lehetünk, akárhol is vagyunk a világban. Hálát adhattam azért, hogy élnek, nincs bajuk, nem balesetet szenvedtek a hóesésben. Ezt nekik is megírtam, amikor már elkezdtünk levelezni. És jó volt érezni, hogy működik a távolság ellenére a lelki közösség. (egy év múlva Amerikába költöztek. A 30 év alatt kétszer találkoztam Édesapámmal, négyszer az öcsémmel..)
Azon a Karácsonyon ettől az igétől valahogy feloldódott a sokkhatás után belém merevedett fájdalom. Valahogy könnyebb lett a lelkem, nem volt annyira fájdalmas a Szenteste. Valóban megtapasztaltam Isten szó szerint határtalan, országhatárokon is átívelő békességét.
Azt is megértettem, hogy a BÉKESSÉG a KEGYELEM ajándéka. Hiába erőlködünk, hiába akarjuk nagyon, az igazi, mély, lelki békét Isten kegyelméből kaphatjuk meg. Ezért persze mi is tehetünk. Egyrészt imádkozhatunk, kérhetjük ezt a kegyelmi állapotot. Másrészt, ha békében tudunk lenni Istennel, önmagunkkal, akkor tudunk másokkal is igazi, őszinte, szeretetteli békében lenni. A békesség egyik legfontosabb előfeltétele a szeretet. Isten szeretete megtestesülését ünnepeljük ma. Ez a szeretet hozta el a világba, az életünkbe az igazi, Istentől való békességet. Nem csak az ideig-óráig tartó nyugalmat, hanem a szeretet békességét.
Azért írtam ezt le Nektek, mert tudom, hogy vannak olyanok, akik nincsenek együtt ma a szeretteikkel. Nem csak a távolság, hanem fájdalmas veszteségek miatt. Van, akit elvesztettünk, van, akiknek nagy gyermekei már nem együtt ünnepelnek a családdal. Ez az ige közel hozza a távol levőket, azokat, akikkel ma nem tudunk találkozni. Létezik békesség kilométerek, dimenziók között is, „lélektől, lélekig”.
Ezt kívánom Nektek ma, hogy az Isten mindent felülmúló és legmélyebbre ható békessége legyen a Tiétek és Családotoké Isten mérhetetlen szeretete és kegyelme által!
Áldott ünneplést kívánok!
Szeretettel: Kati
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)