"Kissé" megkésve küldöm egyik kedvenc novellám részletét.
Még messze voltam bármiféle megtéréstől, mikor középiskolás koromban olvastam és nagyon megtetszett. Néhány éve valamelyik szentendrei héten Ablonczy Tamás olvasta fel, nagyon jól, s újra megelevenedett az egész.
Bizony, ilyen az Isten, a mi Istenünk: odaül mellénk a szekérre - felismerjük? befogadjuk? "elszállásoljuk"? - a válasz, választás a miénk.
Ha időtök engedi, olvassátok el az egészet; a kiragadott részlet elég hosszú lett, de nem volt szívem rövidebbre vágni :-).
Sánta Ferenc: Isten a szekéren.
"...A lovak kaptatni kezdtek, és alig haladtak valamennyit fel a domboldalon, amikor a szekér derekából mocorgás hallatszott, és gyönge, fáradt sóhajtás, mint amikor letelepedve, helyére talált valaki.
A parasztnak megnyíltak a szemei, aztán lehunyta őket.
– Megbolondultam! Bizony isten, megbolondultam… – mondta és megállt. Megrándult karján a gyeplő, a lovak tettek még pár lépést, aztán megálltak. Megcsusszant a szekér, megfeszült a szerszám a lovakon.
– Megbolondultam… – mondta ismét a paraszt, aztán lassan, egészen lassan megfordult, s amikor szembe került a szekérrel, akkor ugyanolyan lassan felnyitotta a szemét.
Az öregember ott ült a helyén, ölében a tarisznya, rajta a kenyér, a kezében is egy kis darab, falatozott, és nagy nyugalommal nézett vissza a parasztra. Lábai kikandikáltak a szekérből, a bakancs fölött fehér kapcájának a csíkja, fölötte szürke, rojtosodott nadrág.
– A betyár szentségit… – mondta a paraszt, egészen száraz, elrekedő hangon.
Az öregember megtörte a kenyeret, és új falatot vett a szájába. Rápislogott a parasztra, aztán elfordult tőle, és nyugodtan nézett maga elé, az öreg emberek zavartalan, elmerülő tekintetével.
Telt, finom arca volt, de barna, mint a napon járóké. Csontjai erősek és kemények, simára feszítették a bőrt, mely a szemek sarkában apró ráncokba gazdagodott. A szája szelíd volt, mint a gyermeké, de két oldalról, mintha belevéstek volna, két mély, igen mély és erős vonás. A homloka magas és barázdált. Az öklei nagyok és átfonva az erek húrjaival, mint a parasztoké.
Felpillantott.
– Nem mehetnénk tovább?
A paraszt beakasztotta a gyeplőt a helyére.
– Azt kérdeztem, hogy kicsoda maga?
Az öregember sóhajtott, és maradék kenyerét visszatette a tarisznyájába.
– Rosszul emlékszik, mert nem kérdezte!
– Most kérdezem, hogy kicsoda maga?
Az öregember elkötötte a tarisznyáját, elhelyezte maga mellé a deszkára, aztán ránézett a parasztra, és azt mondta,
– Én vagyok az Isten!
Ott hagyta a tekintetét egy kis ideig a paraszt arcán, aztán elfordította az arcát a nap felé, és lehunyta a szemét.
– Mennyünk tovább!
A parasztnak tátva maradt a szája. Nézte az öregembert. Aztán feltolta a kalapot a homlokából, eltörölte a bajuszát, és összefogva az ostort, odalépett a szekér oldalához. Rátámaszkodott a szekérre. Egyik szemét behunyta, és csendesen így szólt.
– Ha nem sértem meg vele – nem mondaná meg még egyszer, hogy kicsoda maga?
Belógatta az ostort a szekérbe az öregember mellé.
– Szívesen – mondta az öregember, továbbra is hunyt szemekkel fordulva a napba. – Én vagyok az Isten!
– Aha…! – mondta a paraszt.
– Így van! – mondta az öregember.
– Mármint… az Isten.
– Az…
– Az Úristen…!
– Így is mondják! – mondta az öregember.
A paraszt rátette az állát a karjára – ott nyugodott a karja a szekéroldalon –, és megcsillant a szeme. Megtelt lassan derűvel az arca, és csendesen mondta, hangsúlyozva minden szót.
– Ez is valami! De… ha maga az Isten, akkor mit gondol, hogy én ki vagyok?
Az öregember felnyitotta a szemeit. Oldalt fordította kicsit a fejét, és rápillantott a paraszt arcára. Aztán visszafordult, és lehunyta újból a szemét.
– Maga… – mondta – Sánta Ferenc!
– No! – emelte fel gyorsan az állát a paraszt.
– Nem így van? – kérdezte az öreg.
A paraszt megsápadt.
– Maga azt honnan tudja?
– Mondtam: én vagyok az Isten!
– Az Isten?…
– Az Isten!
A paraszt behajolt a szekérbe, a fejét odatolta egészen az öregember arcához, aztán visszahúzta, és úgy nézte az öreget.
– Maga nem idevalósi! – mondta, és nézte egyre nagyobbra táguló szemekkel az öregembert. – Nem mehetnénk? – kérdezte az öregember.
A paraszt hátralépett, behunyta egy pillanatra a szemét, aztán ránézett az öregre.
– Hát… felőlem mehetünk éppenséggel!
Megvonta a vállát, és bizonytalanul vissza-visszapillantva előrement, kézbe vette a gyeplőt, és egyre odapillantva az öregemberre, felült a szekérre. Megcsapta a lovakat, és a szekér elindult.
„Kettőnk közül valaki hazudik – gondolta –, vagy én, vagy ő, de valaki megbolondult máma kettőnk közül. Honnan tudta a nevemet, ha soha nem láttam, olyan bizonyos, hogy nem láttam soha, és hogy nem erre a vidékre való, mint amennyire bizonyos, hogy itt ülök ezen a szekéren!”
– Nem ülne előre? – fordult hátra. – Tudja, ha megered a szekér itt a lejtőn, akkor igen erősen ráz, és nem hiszem, hogy jót tenne magának!
Az öreg nem nézett fel.
– Igaza van! De én inkább előremegyek a domb aljába, és ott várom, amíg leereszkednek…
„Így tűnt el az előbb is! – gondolta a paraszt. – S ha most előreengedem, akkor soha nem tudom meg, hogy kifajta szerzet, mert megteheti, hogy nem jön vissza…”
– Üljön csak előre! Megtartom a lovakat, és olyan szépen ereszkedünk majd, mintha vízen járnánk… Na, jöjjön csak!
Fel is állt, és húzta is már a pokrócot maga mellé, odaengedve a javát az öregnek.
– Na, jöjjön szépen…
Az öreg csendes szusszanással felemelkedett, kezébe vette a tarisznyáját, és átlépve az ülésen, letelepedett a paraszt mellé.
– Nagyon szeretem a tavaszt! – mondta
– Hát… – nézett rá oldalról a paraszt – szép is az, bár mindig ilyen idő lenne…
– Nem lehet! – mondta az öregember.
– Nem?
– Nem!
A paraszt ránézett: úgy mondja, mintha csakugyan rajta múlna, hogy lehet-e vagy sem! Egyébként igen nagy nézése van! Akkora, hogy ilyent még nem is láttam! A szava is komoly, és olyan a hangja, mint a nagyharang, megtelik vele az ember. Még meglehet, hogy valóban ő az Isten!
Megcsapta a lovakat.
– Mondja… igazat beszél maga?
– Hogy érti?
– Hát… hogy maga az Isten!
Az öregember ránézett. A szeme tiszta volt, és szomorú.
– Én vagyok!
Elnézett aztán a lovak fölött, és csak nézett előre, mintha egyedül lenne, és se paraszt, se szekér, se világ körülötte..."
A teljes novella elolvasható itt:
https://docs.google.com/document/d/1ZRVribKic9C-9EIU0H1gRAGful1U-MoLJ5fdA1Q-IJE/edit
Üdvözlettel: Dobráter Tibor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése