Csillával cseréltünk, így ma én küldök nektek egy verset és egy mesét:
Adventi csendben
Advent! Csend van.
Nincs hang, csak lélek-beszéd.
Adventi csendben
Lehullok Uram eléd.
Adventi csendben
Csak hitem kis mécse ég,
Adventi csend van
Körülöttem mély a sötét.
Adventi csend van
Készül-e mondd a szíved?
Adventi csendben
Gyümölcsöt hoz-e a hited?
Adventi csendben
Szunnyadsz tán? Lámpád sem ég?
Adventi csend van
Ébredj! Jön a remény
A sötétségből a fényre
Volt egyszer egy város, ahol a sötétség uralkodott mindenütt. A sötétség nem bírt elviselni
semmilyen fényt, nem szerette a világosságot. Az ott élő embereknek ez megfelelt, mert nem
ismertek mást. Nem látták egymást, és nem kellett egymással törődniük, szeretniük egymást.
Csak rohantak és hajszolták az életet.
Egyszer egy vándor tévedt erre és átlépte a sötétség birodalmának határát, és ettől egyre
szürkülni kezdett, de nagyon kíváncsi volt és tovább ment. Kérdezgette az embereket milyen
hely ez, de azok nem válaszoltak, meg sem álltak, csak tovarohantak, mint akiknek fontos
dolguk van. Sőt még arrébb is lökdösték, mert az útjukba állt. Az itt élő emberek elveszítették
az érzéseiket. Már nem tudtak szeretni, sem egymást, sem a társukat, sem a gyerekeiket, csak
rohantak türelmetlenek voltak, és önzőek. A vándor szíve környékén pislákolt még egy kevés
fény, de egyre csak halványodott, ahogy közeledett a város belseje felé, mert sajnos hatással
volt rá a többi ember sötétsége.
Ebben a városban minden ember bármit megkaphatott, volt ott sok étel, ital, arany, játékok
stb. Sok szép dolog, amire vágyott és minden csak egy kéznyújtásnyira volt tőle, elvehette és
övé lehetett. Elfogta valami mámoros érzés, hogy bármit megszerezhet, amire eddigi életében
csak vágyott anélkül, hogy tennie kellene érte bármit. Semmi más dolga nem volt csak itt
maradnia ebben a sötét városban.
Egyszer csak egy tér közepére ért, a keze tele volt már a begyűjtött dolgokkal, amit útközben
összeszedett magának. Az emberek sietve mentek el mellette, látni nem látta őket csak érezte
és hallotta, ahogy szidják, hogy menjen már arrébb.
Letette azt, amit összegyűjtött és elgondolkozott. A fény erősödött a szívében, térdre borult és
imádkozni kezdett, hogy Isten világosítsa meg az emberek szívét. Adjon fényt a sötétségben
lévőknek. Legyen fény mindenki szívében és lelkében és újra lássák egymást!
Ekkor csoda történt, mert Isten megkönyörült az embereken és szép lassan világos lett.
Meglátták egymást. Először csak a körvonalak látszódtak, majd ahogyan világosodott, úgy
fokozatosan egyre színesebbé, vidámabbá vált minden. Egymást láthatták tisztán, teljes
valójukban. Sokan megálltak, persze nem mindenki, mert volt, aki csukott szemmel rohant
tovább, de sokan álltak és csodálkoztak a fényességen. Egymásra néztek, észrevették, hogy ott
vannak mások is. Nem csak a szemükről került le a sötétség, hanem szívükről, lelkükről is.
Megölelték egymást, megkeresték a családtagjaikat és szépen lassan hazasétáltak.
Útnak indult a vándor és az ő szíve is tele lett fénnyel, reménységgel, Isten szeretetével ezt
vitte tovább magával, a többi embernek!
(Miklósy Judit)
Sok szeretettel
Miklósyné Judit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése